Hétköznapok, életek 5.
Egy rövid utca és két sarok után megérkeztünk egy társasház elé, majd a kapukód és már bent is voltunk a lépcsőházban. Első emelet kettes lakás, nyitotta is az ajtót és a kardigánt rám dobva, a nappaliban kínált hellyel.
- Csinos lakás… - buggyant ki belőlem.
Pár perce még a szétterülő fagyimat néztem a kövön, most meg egy amolyan „álmodni sem mernék ilyet” kategóriás nő lakásán vagyok. Ha most ezt elmesélném valakinek, biztos azt mondaná, hogy az emberrablás bűncselekmény. Mellém huppant a kanapén, én pedig egyszerre voltam frusztrált és izgatott.
- Ugye nem félsz tőlem? - mondta nevetve.
- Nem, de nehogy kérd, hogy bizonyítsam be, mert azért eléggé furán is vagyok… - mondtam kényszeredetten.
- Na... és mi az oka, nagyfiú? - kérdezte.
- Hosszú ez a nap, és több dolog történt ma velem, mint egy év alatt… - próbáltam megvilágítani az érzéseimet.
- Jól van, azt hittem már, hogy tőlem ijedtél meg… - mondta, miközben nyugodttá is vált. - Kérsz valamit inni? - kérdezte.
- Csinálsz egy kávét? - kérdeztem vissza. A pezsgőt nem terhelném más szesszel... - mosolyogtam mellé.
- Rendben, csinálom…, kijössz hozzám a konyhába, amíg megcsinálom? - kérdezte, majd egy persze után átmentünk a konyhába, én leültem egy székre, ő pedig elkezdte elkészíteni a kávémat.
Ott forgolódott előttem, ezért jól esett a szemeimmel simogatni.
- Nem baj, ha nem bírom levenni rólad a szemem? -kérdeztem.
- Nem, persze, nekem is jól esik, hogy nőnek érezhetem magam… - mondta. - A férjem már évek óta nem éreztette velem, hogy nő vagyok, ha ez így folytatódott volna, még az is lehet, hogy elhittem volna. - mondta.
- Érdekes is ez a te szitud, meg persze egyszerre általános is. Mi férfiak olyanok vagyunk, hogy megyünk virágról virágra, és ott időzünk többet, ahol számunkra kényelmesebb. Ezért van, amikor megpróbáljuk visszakönyörögni magunkat, mert érzékeljük, hogy messze a távolban sincs senki, aki adná a már megszokott szintet. - magyaráztam, amit lehet, hogy ő is tud.
- Érdekes, amit mondasz…, remélem te nem tartozol a többséghez… - nevetett fel. - Tényleg, voltál házas, mert erről nincsenek híreim? - kérdezte.
- Igen voltam, 16 évig tartott… - mondtam, miközben szomorúság töltötte el a szívemet.
- És mi történt? Te is repültél tovább egy másik virágra? - viccelődött.
- Nem, meghalt sajnos… - vittem le a hangszínem.
- Ó, sajnálom… - mondta komollyá válva.
Beállni látszott a nagy és kínos csend. A kávé közben elkészült, letette az asztalra és leült mellém.
- Baleset érte. Állt egy forgalmas gyalogátkelőhelynél, és hátulról biciklis suhancok száguldottak bele a gyalogosokba. A feleségem és még másik két embert is kilöktek egy teherautó elé. Azonnal meghalt, mint az a másik tizenéves fiú is, akit szintén ez a teherautó csapott el. A harmadik, egy idősebb nőt pedig egy személyautó ütött el, ő úgy tudom tolókocsiba kényszerült. - folyamatosan csuklott a hangom és könnyekkel volt tele a szemem, de végül nagy nehezen sikerült elmondanom, hogy mi is történt évekkel ezelőtt.
Zita nagyon kellemetlenül érezte magát, megfogta a kezem és együttérzően szorította. A kávé feledtette a fájdalmam, nem tudtam Zita szemébe nézni, mert nem akartam, hogy könnyes szemmel lásson, és nem akartam, hogy gyengének lásson. Lehajtott fejjel próbálkoztam új erőre kapni.
Eközben felállt és hátulról átölelt, magához húzott, szinte elvesztem benne, úgy éreztem, hogy nincs mitől tartanom, elengedtem magam és halk zokogásban törtem ki. Így teltek a percek, melyek hosszabbak voltak, mint amire valójában szükségem lett volna, de sikerült megnyugodnom. Zita visszaült a székére, én pedig rámosolyogtam és megköszöntem a kávét.
- Hosszú volt a nap, hazamennék ha nem gond… - mondtam.
- Ne menj haza, aludj itt, mindjárt reggel, és megyünk dolgozni. Kérlek! - mondta minden szenvedélytől mentesen.
- Megágyazok neked, jó? - kérdezte, én pedig csak bólogattam.
