Nicol Etta: Mert így szoktuk…
Első nap, új hely, új számítógép, sőt, még egy teljesen új szék is. Épp akkor csomagolták ki a dobozból, amikor odavezettek a leendő asztalomhoz. A központból helyeztek át. Azt mondták, hogy épp ideje, hogy valaki a körmükre nézzen, és erre én voltam a legjobb emberük.
Nem vártuk meg, míg összeszerelik, mert a kolléga, aki azt a feladatot kapta, hogy vezessen körbe már terelgetett is tovább. Közben maga előtt tolta azt a széket, ami eddig az asztal mögött állt. Útközben otthagyta egy iroda ajtajában. Beljebb nem tudtunk lépni a feltornyozott irodai forgószékektől.
– Hát ezek? – kérdeztem a rendetlenséget bámulva.
– Székek.
– Na de ennyi?!
– Ha új kolléga jön, újat kap.
– Miért?
– Mert így szoktuk.
Miközben én még mindig a válaszán töprengtem, továbbmentünk. Megmutatta az étkezőt, a mellékhelyiséget és a nyomtató-fénymásoló szobát is. A gép őrült iramban hányta magából a papírt, de mivel senki sem állt mellette, ami nem fért el a tálcán, az szétrepült a padlón. Belépett egy munkatárs, és eszeveszett káromkodás közepette felszedegette, majd az összes ívet a papírkosárba hajította. Nem volt időm kérdezősködni, mert az egyetlen kolléga, akinek eddig bemutattak, már szaladt is tovább. Mikor utolértem, megkérdeztem tőle:
– Ezt most miért csinálta?
– Mert így szoktuk.
Kimentünk az udvarra, ahol magasra tornyozott raklapok mellett haladtunk el. Hallottam, ahogy valaki, aki ott sétálgatott, épp további ötven darabot rendelt telefonon.
– Mire kell ennyi raklap? – kérdeztem óvatosan, és előre féltem a választól.
– A következő szállításhoz rendeli – vetette oda foghegyről.
– Ahhoz kell kétszáz darab?
– Dehogy, csak ötven.
– De hiszen itt van már legalább százötven. Minek rendelnek még?
– Mert így szoktuk.
Mire visszaértünk asztalomhoz, már ott várt mellette az összeszerelt, teljesen új forgószék. Félretoltam, és elsétáltam a szobához, ahol a többit tárolták. Hosszan válogattam, majd a legkényelmesebbet választottam ki.
Ezután megnyitottam a levelező programot, és beírtam a központi e-mail címet, amit mindenki olvas. Sokáig fogalmaztam a levelem, majd rányomtam a küldés gombra.
– Ezt most miért csináltad? – fordult hozzám a kolléga, aki körbevezetett. Felálltam, és odaléptem hozzá. A monitorján láttam, hogy épp az én üzenetemet olvasta. Csak ennyit mondtam:
– Mert én így szoktam.
