Nicol Etta: Irány az ismeretlen
Éljük az életünket, és elérkezik egy pillanat, amikor el kell döntenünk, hogy merre menjünk tovább. Egy pillanat, amikor dönteni kell. Amikor már nem jó a régi. Amikor megkockáztatjuk az ismeretlent.
Anya épp előző este ért egy ilyen vízválasztóhoz. A nap még éppen csak, hogy felkelt valahol a láthatáron a hegyek felett, amikor ő már órák óta vezetett. Még éjszaka indultunk útnak, és azóta meg sem álltunk. Kapkodva pakoltunk össze, sietve raktuk be a csomagjainkat az autóba, és egyelőre fogalmam sem volt róla, hogy mi az, amit otthon felejtettem. Amiért már lehet, hogy sosem mehetek vissza. Dolgok, amik talán pótolhatóak lennének, de ha mégsem, most az sem érdekelt.
Az éjjel, egy időre elnyomott az álom a kimerültségtől. Már pirkadt, mikor újra kinyitottam a szemem. Egész eddig teljesen belefeledkeztem abba, hogy a közösségi oldalakat görgettem, de amikor már egy ideje egyhelyben álltunk, felnéztem. Fogalmam sem volt, hogy merre járhatunk, egyetlen dologban voltam csak biztos, mégpedig abban, hogy már nagyon messze vagyunk az otthonunktól. Nagyon messze vagyunk tőle…
Előttünk egy poros, göröngyös földút vezetett tovább a semmibe, balra a végtelenül unalmas síkság terült el, jobbra pedig a vadregényes hegyvidék. Bár nem néztem hátra, tudtam, hogy a hátunk mögött a sötétség van, amiből indultunk.
– Anya, eltévedtél? – kérdeztem, amikor még mindig nem mozdultunk.
Anya rám nézett, és apró, féloldalas mosolyra húzódott a szája, majd megnyugtatóan végigsimított a térdemen, és csak ennyit válaszolt:
– Nem. Ne aggódj, tudom, hogy merre kell mennünk.
Ezután megint előre nézett, de nem rakta sebességbe az autót. Talán várt még valamire. Elnézett először balra, majd jobbra, aztán a szemközti földutat vette szemügyre. Fogalmam sincs, hogy mióta állhattunk ott, a másodpercek lassan peregtek. Csak őt néztem. Én is olyanná akartam válni, mint ő.
Amikor egy duda éles hangja fájdalmasan kettéhasította a csendet, mindketten összerezzentünk. Ekkor anya belenézett a tükörbe, és belebámult a sötétségbe, amit a hátunk mögött hagytunk. Végre döntött. Eltekerte a kormányt jobbra, és rálépett a gázpedálra. A csodálatos hegyvidék felé indult.
Évekkel később, amikor egy délután apró házikója teraszán ültünk kezünkben az italunkkal, és néztük a völgyet, amely elterült a lábunk előtt, megkérdeztem tőle, hogy mi irányította azon a reggelen. Csak ennyit válaszolt: a szívem súgta, hogy merre menjek.
