Nicol Etta: Azok a mindent látó szemek

#2026 NOV

Csodálatos nyári reggel virradt. Egy sárga taxi az elektromos autók hangtalanságával suhant végig a nyílegyenes sugárúton, amit ebben a korai órában még nem nyomasztott a munkanapok súlyos forgataga. Tarka galambok szedték lábukat a kockakövekkel fedett járdán, majd egyszerre röppentek fel, amikor az utcaseprő autó hatalmas robajjal elporoszkált mellettük, hogy aztán leszálljanak eperfa lombja alá.

Valahol félúton a sugárút két vége között az egyik fenséges épület frissen festett, díszes homlokzatáról vidáman csilingelő hang csendült fel:

– Ébredj, Papi, ébredj!

– Na mi van már megint, Angyalka? És mi ez az éktelen hangzavar? – hangzott fel a rekedtes mormogás.

– Megint? Hogy kérdezhetsz ilyet, hogy megint? Átaludtál vagy száz évet. Lehet, hogy még többet is.

– Gondolom nem maradtam le semmiről.

– Ó, dehogynem! Nézd, mi készül!

– Mit kell nézni? – sóhajtott Papi, és lepillantott maguk elé. – Ó, már látom. Megint nagy hacacáré lesz. Bezzeg azokban a régi a szép időkben…

– Már megint kezdi… – forgatta a szemét Angyalka, de aztán kíváncsian megkérdezte – Mire gondolsz?

– Arra, amikor még lovaskocsival korzóztak a népek errefelé. Azok voltak ám a régi szép idők. Nem volt ez az éktelen ricsaj, mint most – morogta Papi, de hangját elnyomta egy éppen elszáguldó motor hangja, ami ijesztően robbant bele a reggel csendjébe – Na, éppen erről beszélek.

– Most nincs is nagy forgalom, és egyébként is, átaludtad az elektromos autók megjelenését. Egyre több van. Nézd csak, az is – mutatott Angyalka egy hófehér személyautóra, amely szinte lebegve suhant végig a városon. – Ezek a kedvenceim, és egyre több fut belőlük.

– Régen hintók és szekerek járkáltak errefelé, és lovakat fogtak be eléjük. A patáik hangját pedig elnyelte az út fakocka burkolata. Azok voltak ám a szép idők… Most meg nem is látni lovat.

Ekkor újabb mozgolódásra figyeltek fel. Egy turistacsoport sétált keresztül a fehérre festett zebrán. Papi újra megszólalt.  

– Na és hol van már az udvariasság, a tisztelet?

– Ezt most miért mondod?

– Az urak megemelték a kalapjukat, a hölgyek pedig pukedliztek. Most meg nézd! Ő is mit csinál ott? – intett Papi a szemével egy fiatal lány felé. – Mit integet azzal a fekete bottal? Emelgeti a magasba, mint valami légycsapót. Még sétabotnak is rövid lenne.

– Arra a csinos csajra gondolsz? Épp lő magáról egy szelfit.

– Ezt most megint nem értettem.

– Azt jelenti, hogy egy fiatal lány, aki saját magáról készít képet – magyarázta türelmesen Angyalka. – Általában úgy állnak, hogy mi is benne legyünk a képben. Szeretnek minket is fényképezni.

– Á, szóval egy hölgy, akit megörökítenek egy festményen.

– Hát, majdnem. Ennél azért picit modernebb.

– És mi van a kezén?

– Mire gondolsz?

– Az ujjain. Mik azok a hosszú színes izék? – kérdezett vissza Papi. Szerette volna jobban látni, de sajnos nem tudott közelebb hajolni, hiszen a vastag vakolat szorosan tartotta. Az épület előtt magasló majd százötven éves platán is eltakarta a kilátást. – A rosseb ebbe a fába! Miért nőtt ez ekkorára!

– A körmeire gondolsz? Nagy divat manapság.

– Körmök? Inkább karmok. Hogy tudja ezekkel megcsinálni otthon a dolgát?

– Milyen dolgát?

– Hát amit egy nőnek kell.

– Mint ahogy minden átlagos nő – csiripelte Angyalka.

– Na ez az. Mit jelent nálad, hogy átlagos nő?

– Mint mindenki más?

– Ezekkel az képtelenség – szögezte le határozottan Papi, és ezzel lezártnak tekintette a témát, de Angyalka máshogy gondolta.

– Szerintem mindent meg tud csinálni, de amit mégsem, majd elvégzi helyette más.

– Kicsoda?

– Hát vagy fizet érte, vagy az, akivel együtt él.

– Látod, ez az. A régi időkben ez nem így volt.

– Már más világ van. Az influenszerektől is ezt látni.

– Úgy beszélj nekem kislányom, hogy értsem is, amit mondasz! Most csak minden második szónak van jelentése. Azok is csak a kötőszavak.

– Mert gyakrabban kellene felébredned. Felgyorsult a világ. Ők a mai világ hírességei. Már nem elég ám százévente lepillantani az utcára. Ez már egy másfajta élet.

– Hát épp ez az. Régen mindenkinek megvolt a helye. Most meg…

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy én még más világba születtem.

– Hidd el, most már nem az a természetes, sőt.

Papi csak hümmögött magában, de aztán megint nem tudta megállni, hogy kérdezzen:

– Az meg ott tán bolond, hogy magában beszél? Ó, jaj most látom, nincs is egyedül, mind azt csinálják.

– Dehogy. Ott a headset a fülében. Azon beszél valakivel.

– Mit szed?

– Nem mit szed, hanem headset. Tudod csak bedugja a fülébe, aztán nyomkod valamit a mobilján, és már hallja is a másik embert.

– Ez még mindig úgy hangzik mintha a fejében lenne a többi énje. Tán skizofrén?

– Nem. Teljesen egészséges.

– Nekem nem úgy tűnik – morogta maga elé Papi. – Honnan tudsz te ennyi mindent, hiszen el sem mozdulsz innen mellőlem? – kérdezte aztán kíváncsian.

– Csak figyelek és hallgatok. A madarak mindig elcsiripelik, ami a nagyvilágban történik.

– Azt mindjárt gondoltam. Azok régen is mindig csak a csőrüket jártatták – mondta Papi, aztán akkorát ásított, hogy megrepedt a frissen festett vakolat az arca baloldalán. – Elfáradtam ettől a sok újdonságtól. Inkább visszaalszom. Túl sok ez nekem.

–  Ne már! A legjobb dolgokból maradsz így le. Nehogy megint annyi ideig aludj!

– Csak ébressz fel, ha történik valami érdekes – mormogta még félálomban Papi, és már hortyogott is tovább.

– Csak ne lennél ilyen unalmas – suttogta Angyalka, és már fordult is a következő érdekesség felé. A távolból zenés felvonulás hangja ütötte meg a fülét. Izgatottan várta, hogy odaérjenek az épülethez, és megláthassa végre a szivárványos forgatagot.