Hétköznapok, életek 34.
Eredetileg úgy volt, hogy én és Zita kigyalogolunk a várva várt vendégeink elé a dűlőúton, de a sztori hamarabb látszott elindulni, mint, hogy Zita is csinosba vágja magát… habár, aki csinos, az mindenhogy az… Na mindegy…
Ha nem hallottam volna az ajtócsapódásokat igencsak meglepődtem volna a kertkapu előtt álló emberek látványától. Gondoltam, nyitok nekik ajtót, vagy kaput, vagy mittudomén, hogy mit is kell majd csinálnom, mert még Zita nem volt sehol.
A kaputól már néhány lépésre elkezdtem hajlongani, hogy úgy, tőlem szokatlan módon üdvözöljem az érkezőket, de nem is értettem, nem is tudtam mi ütött belém. A kapu előtt valami elektromos, számomra ismeretlen típusú kocsi állt, és ekkor értettem meg a hajlongásomat, hiszen tudatalattimban éreztem valami fenséges isteni jelenlétet. Hogy eljött a mindenható amolyan sciencefiction-szerűen, amit már egy ideje minden földlakó nagyon vár.
- Szép napot mindannyiuknak! – szóltam az emberek felé hangosan.
- Üdv! Látogatóba, meg egy kis vegyes zöldség-gyümölcs összeállításért jöttünk! – válaszolt egyikük.
Meg voltam lepődve. Szóval nem a várt valakik jöttek, csak a szokásos vevőkör látszott bővülni.
- Ez egy igazi úri hely, látjuk, itt komolyan úri-parasztizálnak, itt még a személyzet is öltönyben kapál. – jelentette ki másikuk, amit nem is feltétlenül értettem, hiszen nem kapával a kezemben készültem ajtót nyitni.
És talán nem is hozom kinézetre - sem a régmúlt, sem - a mai parasztság embereit. Én igazi mérnökember vagyok, van hajam, fenekem is, nincs pocakom és bajuszom, szóval „talán paraszt az öreganyja kendnek” kellett volna válaszolnom, de csak mosolyogtam magamban és ha már viccelődünk, akkor most hadd legyen valami örömöm az egészben.
- Óhh, hát, köszönöm kendnek a kedves szavakat és a nagyságos asszonyokat is mély szeretettel üdvözöljük itt, ahol a kert végében már éppen a napokban fogjuk kézzel kaszálni azt, amit nem égetett ki a nyári nap. – válaszoltam jó ízes hangon, mintha egy nagy bajusz alól szóltam volna, majd folytattam - És hát ma nagy táncos búcsú lesz itt nálunk, azért is vagyok kiöltözve, nemsokára jönnek a formás menyecskék, szóval maradjanak ha van kedvük… - és volt egy pillanat, amikor majdnem felröhögtem.
- És mit búcsúztatnak? – kérdezte a négyfős társaság szóvivője, aki ugye eddig is vitte a kommunikációt.
- Hát tudja báttya, hetven fölött, már az életet búcsúztatjuk, ez már a B oldal utolsó száma lesz, ami mindig a leghosszabb, hát tudja, ami most következik, szóval erről szól majd, de be lehet vinni majd huncutkodni a menyecskéket is a csűrbe, - mondjuk általában nekik is akarniuk kell - a széna-szalma közé is, szóval na…. – ha ezeket az arckifejezéseket a falusiak látták volna, amit ezek mind vágtak, itt vihogtak volna a verandán a térdüket csapkodva.
- Laci?! Laci?! Jaj, hát erre vagy… - vágódott be közénk Zita, aki nem is értette, hogy miért vagyok úgy meghajolva, mint, aki tisztességben és sok munkában meggörbült. - Sziasztok, hogy utaztatok? – szólt a népség felé.
- Köszi, Zitus, jó messzire laktok a várostól tényleg… - nevetett az egyikük - Meg a bácsi is tök jó fej… - mutatott felém az egyik asszonyka, mire Zita értetlenül kapkodta a fejét.
- Ő Laci, a párom, hát nem mutatkozott be? – nézett Zita rám és rájuk, odavissza - Ja, már megint bolondoztál! - csípett egy nagyot az oldalamba, mire én hirtelen kiegyenesedtem.
- Laci vagyok! Üdv! Zita huncutabb fele! – nevetgélve nyújtottam kezet.
- János vagyok! Ő itt, Tamás, Klaudia és Csaba! – mutatkozott be.
Habár a Klaudia és Csaba nevekre felhúztam a szemöldököm, de aztán gyorsan vissza is engedtem, hiszen csak ne legyenek már bennem előítéletek.
- Gyertek pakoljatok le. – mondta Zita, a társaság pedig a csomagtartóból néhány kisebb táskát vett magához - Holnapra vártalak benneteket, na de nem baj, fő, hogy itt vagytok… - mondta Zita, miközben hatan a veranda szomszédságában lévő épület felé gyalogoltunk.
Én, Klaudia táskájáért nyúltam, aki nagy örömmel és széles mosollyal adta át. Végignéztem rajta, amit nem volt nehéz észrevennie.
- Ismerjük egymást? – érdeklődött.
- Óh, nem, csak egy ismerősömet próbáltam benned felfedezni, és hát hála az égnek, de nem sikerült. – mondtam nevetve.
- Hát, Laci, nem vagyunk egyformák… - mondta hangosan nevetve.
- Hát, jah, ebben biztosan van igazság… - biccentettem mellé, majd miután lepakoltak a vendégházban, a kerti tűzrakó placcot ültük körbe mind és egy üveg bort bontva időnként egymás szavába vágva kezdtünk különféle elménybeszámolókba.
Én még egyet mindig nem tudtam, hogy most akkor jönnek azok a valakik, akiket vártunk, vagy nem, mert kissé zavart, hogy túl voltam mindenkinél öltözve. Na, mindegy, úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna.
- Egészségetekre! – kiáltottam fel egy pohár borral a kezemben, mire a többiek is viszonozták határozott igenléssel és tovább beszélgettünk…
