Hétköznapok, életek 31.
- Laci!? Merre vagy? – szólt ki a kert irányába Zita.
Én, éppen egy őzlábgombát nézegettem, meg persze próbáltam a legjobb szögben le is fotózni a természet aktuális csodáját.
- Itt vagyok! Mármint itt a legnagyobb nyárfa mellett! – válaszoltam vissza a verandán fürkésző tekintettel a kert irányába néző Zitának.
- Gyere, gyere, igyunk egy kávét. – sürgetett Zita.
- Megyek, megyek. – szóltam.
Visszatérve, kezet mostam, majd egy puszit adtam Zita ajkaira, aki mindig nagy örömmel fogadta ezeket a pillanatnyi intim, szerelmi megerősítéseket.
- Józsibá? Veronka néni? Szóljak nekik, hogy egy kávé, tea vagy egy jóféle szíverősítő elfogyasztásában benne vannak-e? – érdeklődtem.
- Bementek a piacra, nekünk is hoznak kenyeret. Úgyhogy ketten vagyunk, ez tudod mit jelent? – kérdezte kacéran Zita.
- Fogalmam sincs! - majd hirtelen felállva az asztal mellől magamhoz rántottam Zitát, felkaptam és bevittem a hálószobába.
Az ajtót jobb lábbal magam mögött szinte berúgtam, ami hangos csattanással teremtette meg a privát szférát. Háromnegyed óra múlva az ágyon hanyatt fekve gyűjtöttük az erőt a felöltözéshez, amikor hirtelen felötlött bennem egy kérdés.
- Ittunk kávét?
- Nem sikerült. Mert ilyen vagy, mindenre gerjedsz… - válaszolt kacéran Zita.
- Ja, aham! Ugye? – vigyorogtam büszkén, majd hozzátettem. - Na gyere kiviszlek kávézni, öltözz, mert ha én öltöztetlek abból nem lesz semmi... – nevettem, mire Zita gyorsan kipattant az ágyból és magára kapott egy köntöst.
Erre én, aki azért szépen lassan, de közben felöltözködött, odaléptem Zitához, és ahogy bevittem a hálóba, most ismét felkaptam és visszavittem a verandára, hogy akkor ismét megpróbálkozzunk a kávézással. Ahogy kiléptünk az előtérbe, Józsi bácsi éppen egy fél pálinkát öntött magának és látszólag nem volt meglepődve a látványon.
- Józsibá! Egészségére! – üdvözöltem az idős lakótársunkat, majd mindhárman leültünk.
- Kösz, fiam! – mondta egy fél mosollyal az orra alatt, majd folytatta. - Látom, dúl a szerelem még mindig, és ez jó. És a szerelemmel kapcsolatban, mindig eszembe jut, amikor fiatal voltam, talán még húsz sem és Szicíliában töltöttem egy teljes nyarat. Ez még Veronika előtt volt, de erről még nem tud, nehogy rosszul essen neki, hogy esetleg vágynám a múltat. – mondta az öreg.
- Meséljen Józsi bá! – mondta Zita, miközben beleszürcsöltem a kávémba.
- Egy tengerparti kis településen kaptam felszolgálói állást, meg egy pici kis házat, amit egyébként turistáknak szoktak kiadni, de mivel a már a szezon vége felé tartottunk egyre inkább üresedtek ezek az apró apartmanok. Így volt munkám, még ha alkalmi is, meg ott volt a tenger, meg a lenyugvó nap, az esték, a szép lányok, meg az igazán macsó dél-olasz srácok, akiknek nem kellett nagy energiát befektetniük, hogy horogra akadjanak a kalandvágyó turisták. Na, de azért, én is igazán macsó voltam. – állt meg egy pillanatra Józsibá, majd kajánul vigyorgott.
- Józsibá, ha nem lenne nekem Laci, én rögtön lecsapnék magára! – mondta nevetve Zita.
- Sőt, ha ez mind igaz Józsibá, még én is elgondolkoznék… - tettem hozzá, erre Zita belém csípett egyet, mire majdnem önkéntelenül a köntös alá nyúltam, de Zita a „megnepróbáldLaci” arckifejezéssel hűtött vissza.
- Folytatnám, mert mindjárt itt van Vera is... – mondta az öreg széles mosollyal az arcán. - Szóval, amikor csak alkalmunk adódott, délutánonként kicsinosítottuk magunkat, majd rövidnadrág, valami bő ing, meg ha volt papucs, volt, ha nem akkor meg egy mezítlábas félcipő és irány volt a strand. Gitároztunk, piáltunk, táncoltunk, később tüzet gyújtottunk és voltak, akik akkor ott örök hűséget esküdtek egymásnak. Hát én is így jártam. – mondta Józsibá, majd a csillogó szemei könnyesek lettek.
- Mi történt? Józsibá, ne hagyjon lógva bennünket… - kérlelte Zita az öreget.
- Hát csak annyi, hogy a lány, akit megismertem ott, egy hét múlva hazautazott Amerikába és soha többé nem láttam… - mondta.
Csend lett, áthatolhatatlan… Majd Józsibá fogta a maradék pálinkáját és az éppen érkező Veronikára nézett.
- Veronkám! Egészségedre! – majd leöntötte és az asztalhoz csapva a feles poharat, így folytatta. - Lacikám, Zita, Veronkám! Igyunk a szerelemre, ami soha nem múlhat el! - és mindenkinek töltött az üvegből, majd pedig mind mosolyogva és az asztal mellett állva leöntöttük azt. Veronka néni Zitára nézett.
- Mi ez a köntös Zitácska?
- Csak a szokásos! - válaszolt Józsibá, majd kézen fogta a feleségét, és pár pillanat múlva már el is tűntek a másik épület sarkánál…
