Hétköznapok, életek 30. (a folytatás)
A történeten eltelt 7 év, és így számmal leírva már-már színtiszta döbbenet lesz úrrá az emberen. A 2019-es év őszén Zita és Laci elindultak egy új és közös úton, hátrahagyták a várost, ahol addig éltek és a megyét, ahol mindketten meglátták a napvilágot. Tudták, hogy a múltjukat nem hagyhatják hátra, de remélték, hogy a múltjuk nem éri utol őket, bárhol is legyenek.
Útjuk első állomása egy dunántúli település volt. A lankák közé zárt falucska legszélső házában szálltak meg néhány éjszakára. A szállásadók idős emberek voltak, akiknek soha sem születhetett gyermekük. Akik az utóbbi években egymás mellett élve minden nap azzal szembesültek, hogy az idő szépen lassan, de biztosan elveszi mindenüket, amiért addig érdemes volt élniük.
Zitát és Lacit is megrendítette a látvány, annak a látványa, ahogy az életkor előrehaladtával egyre kevesebb idő és erő marad bármire, ezért úgy döntöttek, hogy Európát átszelve inkább Kanadába utaznak, majd onnan Alaszkába. Hogy "miért éppen Alaszka?", tehetnénk fel a mára már ikonikus kérdést, talán, mert mindketten látni akarták a természetet, a háborítatlan és vad természetet, meg miért is ne, meg hogy lássanak medvét a sátruk mellett, - talán ez nem -.
Azonban Hollandia magasságában járva berobbanni látszott a járvány, ezért hazafelé vették az irányt, Magyarországra, hogy Zita közel lehessen a fiához, ha elhatalmasodna a káosz a világban. Magyarországra érve egy helyen megálltak.
A dunántúli falucska, ahol korábban megfordultak, igaz, nem csak zaklatottá tette őket, de egyben meggyújtotta bennük a remény tüzét is, így meglátogatva az idős tulajdonosokat ajánlatot tettek nekik. Eltartási szerződéssel és odaköltözéssel megvetették a lábukat és lépésről-lépésre elindították Zita nagy álmát, egy gyógynövényes kertészetet.
A járványt oltások nélkül vészelték át, jobban bíztak a gyógynövények és maguk erejében, mint a tudományéban. Az idős tulajdonosok pedig bíztak és hittek a két eltökélt kertészben, talán magukra ismertek bennük, egy fél évszázaddal korábbi magukra, ezért ők sem oltakoztak.
A járvány véget ért, és ők mind a négyen pont ott voltak, mint annak előtte. Még ki sem heverte az ország a lezárásokat, az időjárás vált egyre furcsábbá, égető nappalok, villámárvizek, villámlások, szélviharok váltakoztak valamiféle véletlen módon. Zitáék kertészete persze felkészült mindenre, amire ép ésszel vagy éppen anélkül, de fel lehetett készülni. Noha a közeli erdős, fás lankák mára már csupaszak, de így is szépek, mert minden változás mögött szükségszerűség áll, ami előtt fejet kell hajtanunk.
Tehát vagy megbénít minket a tehetetlenség érzése, hiszen kevesek vagyunk hozzá, vagy felemel minket, hiszen általa egy új korszakba lépünk. Zita és Laci a saját életük példáját vette mintának, ahol a változás egy pozitív és új kezdetet jelentett, így nem volt okuk siratni a fákat és a bokrokat, de remélték, hogy valahol azok is új életet kezdtek időközben. És visszatérve Zitára és Lacira, a kertészet minden nehézség ellenére is, de működött.
Kialakítottak egy kültéri rendezvények tartására alkalmas helyszínt, ahol például workshop-okat tartanak rendszeresen, fogadnak mindenféle csoportot, az iskolás korúaktól az igazán idősekig, a beszélgetésekkel egybekötött hangulatos nyári estéken pedig szorgalmasan csapkodják a résztvevőkkel a különféle újabbnál-újabb szúnyogfajokat. Az interneten természetesen ott vannak mindenhol, ahol csak lehet az ember fia, - no meg persze a lánya -, hogy hozzam a korábbi évek szellemes fröccseit.
Na, de mi a helyzet a szerelemmel? A szerelem pedig az elmúlt hét évben is csak úgy dúlt, mert, ahogy mindketten tartják, „a szerelem, nem múlhat el”. Tagadják azt, hogy a szerelem átalakul az idők folyamán szeretetté, azt viszont inkább látják, hogy gyűlöletté simán képes. Zita szebb, mint valaha, és hát Laci, ő pedig macsóbb, - hiszen mi más is lehetne -, ők olyan emberek, akiknek van stílusuk és van elképzelésük az élet „dolgaira”.
A sztorijuk pedig most folytatódik, hogy legyen honnan erőt merítenünk, hogy általuk inspirálódjunk...
