Hétköznapok, életek 3.
Az este percei észrevétlenül pörögtek, a kisváros levegője pedig néha kellemes szellőként osont végig az asztalok között. Más párokra pillantva vegyes érzelmek kavarodtak bennem, melyek leginkább a múltban gyökereztek, de Zita jelenléte és varázsa meg persze a közös pezsgőzés feledtették az emlékeket.
Fura érzés volt vonzalmat tapasztalni, jól éreztem magam és látszott, hogy neki sem volt gondja ezzel a helyzettel. Egy teljesen új vagy inkább más oldalát láthattam Zitának, mint amit a cégnél bárki is láthatott volna.
Miközben magáról beszélt, időnként be és bemozdította felém a vállát, hol az egyiket, hol a másikat, amolyan önkéntelen módon vagy ki tudja. Ezek a vállmozdítások különösen éreztették velem, hogy ő egy nő, akinek vannak érzései felém, de persze én nem mozgathattam viszont a vállaim, annyit tehettem, hogy minden ilyen alkalommal fészkelődtem egyet a széken.
- Laci, nincs semmi gond? Időnként fészkelődsz, remélem nem beszélek sokat… - érdeklődött, de a szemei kacérul néztek rám, benne volt, hogy tisztában van a vállazással.
- Nincs gond, persze, nem beszélsz sokat, meg jó is hallgatni, olyan megnyugtató… - válaszoltam és mosolyogtam halványan vissza.
És folytatta, beszélt a gyerekkoráról, arról, hogy mindig költöztek, jöttek – mentek a széllel, a nagyszüleiről, akiket alig ismert, az első szerelemről, ami máig meghatározza azt, ahogyan egy férfihez közeledik. Beszélt a házasságáról, a nagy kapcsolódásról, amit nem tudott helyrehozni, mert olyan szinten romlott el, ahonnan már nincs közös út tovább, hiszen a férje, már rég nem szereti.
- Tudod, mi a fura Laci, hogy a férjem, még időnként lefeküdt velem, ezt nem igazán értem…? - nem nézett rám miközben ezt mondta.
- Nem tudom Zita, én nem tudom, de talán a mai társadalmi felfogás lehet az oka. Az, hogy minden jár, meg azonnal, de nem tudom, ha valakit nem szeretek, azzal nem fekszem le, habár én eléggé maradi vagyok ebben a tekintetben.
- Nem hiszem, hogy ez maradiság lenne... Másrészről, a nő, akivel együtt él, nem tudom, tudja-e mindezt, és arra is kíváncsi lennék, hogy ezen a nőn kívül van-e még valakije Zsoltnak… Lehet, hogy más nővel is megcsalt, nem csak ez az egyetlen, de ki tudja… - lemondóan, de azért nem aggódva a jövőn nézett rám.
- Tudod Zita, én felnézek rád, hogy ilyen... nem is tudom... könnyen vagy könnyűnek tűnő módon viseled ezt, pedig nem lehet könnyű, hiszen ez egy roppant nagy csalódás. Ép ésszel hogy vagy képes tenni a dolgod nap mint nap? - kérdeztem.
- Tudtam már egy ideje, a nő mondta el és azt is mondta, hogy majd a férjem be fogja jelenteni a nagy hírt. Vártam pár hetet, de meghúztam egy vonalat, ami után már nem érdekelt. Van saját lakásom, ami nincs a házasságban, van önálló keresetem, a fiam pedig bőven nagykorú, semmi nem tarthat benne egy ilyen élhetetlen helyzetben, egy ilyen szomorú jövőképben. - Nézett rám határozott tekintettel, én pedig csak bólogatni tudtam, majd kérdezett egyet. - Laci, ha te, mint férfi megismerkednél egy nővel, mi az amit abba a kapcsolatba bele tudnál tenni?
- Hmm, nem bonyolult kérdés ez, azt hiszem… - nevettem fel - Amit bele tennék, hogy mellettem nőnek érezhesse magát, társként kezeljem, megkapja a tiszteletet, a figyelmet, a szeretetet, az odaadást és stb…, amit pénzen nem lehet megvenni. Meg persze alapban elhalmoznám olyan dolgokkal, amik tetszenének neki, mert az egy nőnek jár, meg mert én ilyen vagyok… - miközben ezeket a szavakat mondtam, jó volt a szemébe nézni.
Mintha egy láthatatlan híd épült volna a szemeink között, egy hosszú híd, amin nagyon lassan értem át hozzá. De most ott vagyok, és már nem látom a nőt, csak kellemes melegséget érzek, egy mindent átjáró nyugodtságot és csak remélni tudom, hogy ez az érzés soha nem ér véget…
- Értem… - mondta ki lassan miközben mosolygott, így kénytelen megszakadt ez az eufórikus állapot.
- Ez most mit jelent? Remélem semmi rosszat nem mondtam… - kissé aggódtam, de...
- Laci van kedved sétálni, legalább magadról is beszélhetnél? - szakította meg kérdéssel az aggódásom.
- Persze, hölgyem, menjünk… - felálltunk az asztaltól, majd mivel már kissé hűvösebb volt a levegő, a vállára terítettem a kardigánom és elindultunk...
