Hétköznapok, életek 29. (befejező rész)
Leültünk egy asztalhoz. A felszolgáló egy pillanat alatt toppant mellénk és már várta is a rendelést, mintha az égből pottyant volna alá.
- Mit parancsolnak? - nézett mindkettőnkre.
- Én egy cappuccinot szeretnék. - mondta Zita.
- Köszönöm, és ön uram? - fordult hozzám.
- Én egy… - kezdtem volna mondani, mire a felszolgáló félbeszakított.
- Macsó lakkiátónk is van, mondjuk mi másképpen írjuk, mint ahogyan az imént mondtam. - mondta szenvtelenül, de rögtön utána nevetni kezdett és mi is felismerni véltük a srácot, aki a kapcsolatunk elején el kellett, hogy szenvedje különleges kapcsolatomat a szellemességgel. Szóval mi is nevettünk…
- Hozzon, amit gondol, önre bízom. - mondtam neki, majd egy fejbiccentés után eltűnt, hogy elkészítse.
- Micsoda egy intermezzo…, kicsi a világ… - mondta Zita, amit csak én is helyeselni tudtam.
- Túl szűk a világ már egy ideje, kábé, mintha most kellene felvennem a ballagási öltönyömet. - válaszoltam és nevettünk mindketten.
- Ugyan már Laci, még akár jó is lehetne… - nem tudta szó nélkül hagyni.
Ezek után pár pillanat csend következett, majd témát váltottam.
- Szóval veled tervezem a munkaidőt. - mondtam komolyabbra váltva a szót.
- Meg már amúgy is megszoktad Zsoltnál, hogy együtt dolgozunk. - egészítette ki Zita.
- Hát jah…, habár abban inkább több volt a vágyakozás, mint a beteljesülés. - válaszoltam mosolyogva.
Megérkezett a rendelés és én is cappuccinot kaptam.
- A két egyforma ital jelképezi, hogy nem élhetnek egymás nélkül. - mondta a felszolgáló, majd folytatta. - Hoztam egy kis apró sós pogácsát is. Az egész rendelésük a ház ajándéka. - mondta majd ránk kacsintott és visszament a pulthoz.
Habár szóhoz sem jutottunk, de egy-egy köszönjük azért még azelőtt elhagyta a szánkat, hogy otthagyott volna minket.
- Szerinted ez mi volt? - kérdezte tőlem Zita.
- Nem tudom, de talán egy isteni megerősítés. - válaszoltam.
- Hogy az igazi kapcsolatok az égben köttetnek? - kérdezett vissza.
Mosolyogtam válaszként. Miután elfogyasztottuk a ház ajándékát, elköszöntünk és visszamentünk a kocsihoz.
- Na menjünk haza. Hozzád vagy hozzám? - kérdeztem.
- Mehetünk hozzám. - válaszolt.
Kikanyarodva a parkolóból, a főútra fordultunk, de egy zebra megálljt parancsolt. Előttünk ment át a felszolgálónk utcai ruhában. Felénk nézett és szélesen mosolygott. Én Zitára néztem, aki szintén látta őt, aztán vissza, de már nem volt sehol.
- Te is láttad? - kérdeztem.
- Igen. - válaszolt.
Nem tudtunk semmit hozzáfűzni az egészhez, ezért mindketten beletemetkeztünk a saját gondolatainkba, így aztán nem volt meglepő, hogy alig érzékeltük a hazafelé vezető utat. Elküldtük az önéletrajzot és bontottunk egy üveg bort. Volt nevetgélés, sztorizgatás, meg valami csiklandozás is, hogy aztán majd egymásba gabalyodjunk.
Másnap reggel korán és tiszta fejjel ébredtünk. Csörgött a mobilom, Gábor volt az, a főnököm, kihangosítottam, hogy mind a ketten halljuk. Elmondta, hogy sajnálja, de Zita végzettségének megfelelően nem tud munkát ajánlani. Így elbúcsúzkodtunk, sok sikert és boldogságot kívánt. Valamiért nem voltunk letörve.
- Akkor jöhet a B-terv? - kérdeztem.
- Olyan is van? - kérdezett vissza Zita.
- Persze. Hogy összepakoljuk a legszükségesebb dolgainkat és nyakunkba vesszük az országot vagy ha kell egész Európát. - mondtam.
- Aztán majd lesz valahogy… - nyugtázta Zita.
- Igen, engem nem köt semmi sehova. - mondtam.
- A fiam nélkülem is boldogul, szóval mehetünk, mert én is úgy érzem itt megesz minket a múlt, pakolok. - mondta majd rám nézett.
- Te nem pakolsz? - kérdezte.
- Én már egy ideje be vagyok pakolva. - válaszoltam.
- Te már láttad előre mindezt? - kérdezett vissza.
- Ezekhez a dolgokhoz már elég öreg róka vagyok. - mondtam és nevettem.
Délután volt már, amikor az autópályán haladva szemünkbe sütött a nap, időnként egymásra néztünk majd előre, nem az útra, hanem a jövőnkbe.
