Hétköznapok, életek 28. (utolsó előtti rész)
Útközben merengtem és azt hiszem Zita is valami hasonlót művelt, de mégsem hagyhattam, hogy a gondolatainkba merüljünk.
- Szerinted mi a boldogság? - kérdeztem Zitát.
Nagy tágra nyílt szemekkel nézett rám és láthatóan gondolkodott közben.
- Nem tudnám megfogalmazni. - válaszolta.
- Akkor próbáld meg, ami eszedbe jut, nincs rossz válasz, azt hiszem. - buzdítottam.
- Ha veled vagyok, az boldogság. Úgy telnek el a közösen töltött percek, órák, napok, hogy nem is érzékelem. - válaszolta.
Pár pillanatig felé néztem és kedvesen rámosolyogtam. Mellette elnézve csak úgy futottak a fák, vibrált a szántóföldek minden pillanatban változó egyhangúsága, pár pillanatig vagy örökre, nem mintha lenne különbség. Legfeljebb kiegészíthettem volna csak az iménti megfogalmazását, de minek, minden úgy jó, ahogy van. Engem csak az érdekelt, hogy az idő összekötött egymással, a közös idő pedig éppen átölel minket.
- Na és neked mit jelent a boldogság? - kérdezett vissza.
Számíthattam volna erre a kérdésre, de rá kellett eszmélnem, hogy nem számítottam.
- Hmm. Leestem a földre és többé már nem repülhettem. De jöttél te az égből és noha már többet nem repülhetek, de te itt vagy és fogod a kezem és viszel magaddal, mert te egy angyal vagy. Felhők alatt és felett, földközelben, fák felett utazunk, tavak víztükrében időnként meg is pillantjuk egymást. Ha veled vagyok, ha együtt vagyunk válok nyugodttá. - mondtam. - Ez elég önzőre sikerült igaz? - folytattam.
Zita felnevetett.- Nem, dehogy. De mindig túlzol Laci, én nem vagyok angyal. - mondta nevetve.
Én csak kedvesen mosolyogtam és bólogattam igenlően. Megérkeztünk a munkahelyemre. Kiszálltunk és bementünk az irodaépületbe, ahol éppen a főnök keresztezte az utunkat.
- Szia, Laci! - köszönt rám villámgyorsan Gábor.
- Szia. Hadd mutassam be... a lányt… tudod, mint a reklámban... akiről már beszéltem... Zita, a jobbik felem. - mondtam nevetve.
- Akkor mi már ismerjük egymást, mert én csak a jobbik felét ismerem Lacinak. - fordult Zita felé Gábor és mindenki felhőtlenül nevetgélt, mintha a világ legnagyobb poénja lett volna kimondva. - És Laci, látom a mai nap se dolgozni jöttél? Kevesebb időt töltesz nálunk, mint a nem is tudom... a postásunk... ja nem, az itt van minden nap fél órát... vagy, mint az irodán átrepülő molylepke… - ironizált Gábor, habár cinikus is lehetett volna, mert igaza volt.
- Megértelek. - mondtam.
- Már megint ezt csinálja, - nézett Zitára - Lacira egyszerűen nem lehet haragudni. - mondta Gábor. - No, gyerekek mi a látogatásotok oka? - nézett rám Gábor.
- Szóval, lenne-e itt valami munkalehetőség Zitának is? - kérdeztem. - Együtt akarunk lenni, szóval ha nem, akkor én már itt nem tervezek terveket. - mondtam viccesen, de mégis kellemetlenül.
Zita és Gábor is felhúzta a szemöldökét, de végül Gábor szólalt meg.
- Persze, megnézzük, küldd át az önéletrajzod. - nézett Zitára. - Gyerekek, ha nincs más, akkor lépnék. Legyetek jók. - folytatta, majd sarkon fordult és eltűnt a folyosó végén.
Döbbenetünkben még a köszönés is elmaradt. Zita rám nézett, mire felhúztam a szemöldököm kérdően, erre ő biccentett, hogy menjünk. A kocsi mellett egymásra néztünk.
- Így tervezel velem? Mert ennek nagyon örülök. Választ nem várt, ezért csak biccentettem.
- Bedobunk egy kávét? - kérdeztem.
- Csak ön után. - nyugtázta Zita, majd gyalogosan, egymásba karolva egy közeli hely felé vettük az irányt.
