Hétköznapok, életek 27.
Fél óra egymás mellett töltött csendes és jóleső magány következett. Elvoltunk, mint a nagyi spájzában a befőttek, akik bizakodóan várják a beteljesülést, a kóstolást, hogy örömet okozzanak.
Aztán késztetést éreztem, hogy kinézzek az ablakon. A szemközti padon ücsörgött Csaba, ő is bizakodott, hogy játékban tud majd maradni, de hát a szerepe erre az epizódra lezárulásba fordult, legalábbis nagyon úgy nézett ki.
Hívtam az ismerősömet és az ablakon keresztül együtt néztük Zitával, ahogyan két irányból is rendőrautó érkezik, majd kiszállnak a zsaruk. Csaba futásnak eredt, a rendőrök pedig utána, néhány perc múlva már hátracsavart kezekkel adták át az éppen érkező mentősöknek. Hát, sajnos vagy nem, de az élet már csak ilyen, mindentől független érzések voltak ezek, sajnos.
Zita és én sem tudtunk maradéktalanul örülni ennek az egész történetnek. Egy ember éppen most került ki talán végleg a társadalom perifériájára, mondhatnánk úgy is, hogy egy lélek elveszett ezen az idősíkon. Miután véget ért az utcai akciódús mozi, Zita a konyhába ment, én pedig csak üresen magam elé néztem és röviden elgondolkodtam.
Túl mozgalmasak a heteink, hónapjaink amióta együtt vagyok Zitával, ez eléggé érdekes és nyomasztó is volt egyben. Minél nagyobb a boldogság, annál több a szomorúság. Lehet, hogy éppen megdolgozza a kapcsolatunkat az Univerzum egyensúlya?
Az életünk egy olyan mederbe kezdett belefolyni, ahol könnyen felkavarodik az üledék, a régmúlt. Ezzel a felismeréssel együtt kezdett belopódzni valami félelem -féle érzés is a tudatomba, legalábbis a részemről. Reggelizni nem volt kedvem, annak ellenére, hogy Zita éppen a fél hűtőszekrényt kezdte az asztalra rakni.
- Nem vagy éhes? - kérdezte.
Gondolom látta rajtam, hogy nem éppen az evésen jár az eszem.
- Később eszek, még nincs étvágyam. - mondtam unottan.
- Olyan nyúzott vagy. Remélem nem csináltam semmi rosszat. - mondta választ várva.
- Nem, nincs veled bajom, de ez a helyzet jobban megviselt, mint gondoltam. - válaszoltam.
- Örülök. Mármint, hogy velem nincs bajod. Engem is egyre jobban megvisel minden. - beszélt az érzéséről Zita.
- Néha elbizonytalanodok a világlátásomon. Idáig úgy gondoltam, hogy a múlt egy idő után már nincs hatással ránk, mármint emberekre. De be kell látnom, hogy minden és minden az életünkben visszatérhet egyszer, bármilyen mélyre is temettük el magunkban. A külső tényezőkön nincs hatalmunk. - magyaráztam az engem akkor leginkább nyugtalanító érzést.
- Hmm, nem tudom. - mondta halkan Zita.
Közben sikerült megéheznem, olyan jóízűen evett, hogy egyszer csak megszólalt a gyomrom, „Laci egyél!” kívülről ez persze csak egy hosszú morgásnak hallatszott. Reggeli után még ittunk egy kávét majd azon kezdtünk el dilemmázni, hogy hogyan tovább. Dolgozzunk, ne dolgozzunk, költözzünk el vagy ne, egyáltalán mi a fenét merjünk csinálni, hiszen nem lehet látni a jövőt, vajon milyen nem tetsző dolog fog történni legközelebb.
- Féltem a kapcsolatom veled. - mondta Zita.
- Én is. De csináljuk úgy, mint eddig, ne etessük a félelmeinket. - mondtam nyugodtan halvány Zitára mosolygás közepette.
- Oké. - válaszolt.
- Van kedved bejönni velem a tervezőirodába? - kérdeztem.
- Igen. Mit fogunk ott csinálni? - kérdezett vissza.
- Bemutatlak a kollégáimnak, aztán majd alakul. - mondtam.
- Rendben, menjünk. - mondta és pár perc múlva már az autóban ültünk az irodába tartva.
