Hétköznapok, életek 26.
A kaja és a közbeni kötetlen beszélgetés újból egy élhető szintre terelte kapcsolatunkat. Az asztalnál ücsörgés eszembe juttatta, hogy érdemes lenne kicsit a körmére nézni ennek a Csaba gyereknek, ezért felhívtam néhány ismerősömet.
- Nagyon szeretem benned, hogy soha nem esel kétségbe. - mondta Zita.
- Hát, ezen így még nem is gondolkodtam. De mondjuk az is igaz, hogy azt vallom, mindenre létezik legalább egy használható megoldás. - válaszoltam elmélkedve. - Van kedved sütizni? - kérdeztem.
- Igen, persze. - ujjongott.
Így aztán léptünk a pizzázóból. Mivel megtudtam a felszolgálótól, hogy merre találunk cukrászdát, célirányosan közelítettük a földi örömöknek egy másik forrását. Az utcák inkább szűkek voltak, így a járdák is arányosan keskenyebbre voltak szabva. Átkarolva léptünk egyszerre, mintha gyerekek lennénk, sportot űztünk, hogy ritmusban maradjunk, ha pedig nem sikerült, úgy örültünk annak is. Mintha nem létezne a nem sikerültnek szomorúsága.
A cukrászdában nem is részletezném mi történt, legyen annyi elég, hogy zárásig ott voltunk, az „összeevés” egy új szintet követelt, ezt még a felszolgálók is kénytelenek voltak elismerni. A zárás, mit volt mit tenni, megkövette távozásunk. Megköszöntük a finomságokat és hazafelé vettük az irányt, annyi különbséggel, hogy most hozzám mentünk.
Az érzelmeink mintha egy üstben forrtak, rotyogtak volna, a körülölelő feszültség pedig folyamatosan villámokkal szórta a felszínre bukkanó vágyainkat. Nem akartuk elkerülni, hogy eggyé váljunk, többször is megismételtük, mert az este hosszú volt még.
Reggel két mosolyogva ébredő ember hunyorgott vissza a beszűrődő fénysugarakra, egy szűnni nem akaró mosolygás volt az. Majd csörgött a mobilom.
- Igen! - szóltam bele. - Mindjárt megnézem! - szóltam bele ismét. - Visszahívlak! - folytattam.
- Ki volt az? - kérdezte Zita.
- Egy régi ismerősöm, együtt nőttünk fel. Nyomozó a párja és kiderítették, hogy keresik Csabát, gyógykezelés alatt áll, szökésben van. - mondtam. - Mondta, hogy ha találkozunk Csabával, tartsuk szóval és begyűjtik. - fűztem még hozzá.
Zita arcán a nyugodtság kisimított minden ráncot, amit a telefonhívás húzott barázdaként az állától a homlokáig.
- Remélem eltűnik az életünkből, nekünk is járna boldogság… - mondta reménykedően.
- Majd kialakul, rajta vagyok, hogy sikerüljön kivonni a forgalomból. - mondtam majd elindítottam egy zenét.
Nem is tehettünk volna mást, mint, hogy újból mosolyogni kezdünk egymásra, hiszen megláttuk a fényt az alagút végén, a fényt, aranysárga napsugarakba csomagolva.
