Hétköznapok, életek 25.
- Jól tudod, hogy nő vagyok és légy szíves figyelj most rám. - mondta.
- Rendben. - válaszoltam.
Zita vett egy nagy levegőt és belekezdett.
- Laci, a múltamból egy bizonyos időszakot kitörölnék, legalábbis egyrészről. Mert ugye mindannyian azok vagyunk, melyekké a körülményeink hajlítanak, na meg ráadásul mindenki másképpen is reagálja az adott helyzetet. A saját felfogásunk, hozzáállásunk a körülményeinkhez változtatja meg vagy változtathatja meg kedélyállapotunkat, amiből van úgy, hogy szabadulni akarunk. Szóval változtatni kényszerülünk vagy a felfogásunkon vagy a jellemünkön vagy esetleg elmenekülünk a körülményeink elől. Fiatal voltam és azt hittem, hogy majd én váltom meg a világot. Csabával, akit már ismersz egy közös céget csináltunk, amiben ügyvezetőként dolgoztam. Kiderült, hogy törvénytelen módon jutott a legtöbb dologhoz, amit a cég már törvényesen adott tovább. Látókörbe került különféle hatóságok előtt és nem tehettem mást, vádalkut kötöttem, hogy ha maradéktalanul együttműködök, akkor tiszta lappal élhetek tovább. Csaba börtönbe került, én pedig új életet kezdtem Zsolttal, amit láthattál elsorvadni. - mesélt kivonatosan a számomra ez idáig ismeretlen múltjáról Zita.
Noha komoly volt és fontosnak ítélte meg, hogy végre megismerhessem ezt a sztorit, engem továbbra sem izgatott ez az egész. Valahol legbelül mérhetetlenül nyugodt voltam, meg persze elképedt is, mert már megint valaki bele akar köpni a boldogságunkba. Ezek az emberek mindenhol nőnek, mint a gombák, gondoltam.
- Értem. - mondtam. - És mit akar Csaba? - kérdeztem.
- Ötven milliót. - válaszolt Zita.
- Hmm, na de mit ad cserébe? - érdeklődtem.
- Semmit, csak, hogy nem zaklat többet. - mondta.
- De van valami vagy lehet valami a kezében, ami jobb ha nem derül ki? - érdeklődtem tovább.
- Nincs. - mondta Zita egykedvűen.
- De, ez így nem esik talpra… Kiment a piacra árulni, de portékája nincs... Nem értem. Csaba gyengeelméjű? - kérdeztem.
- Tudtommal nem. - válaszolt rögtön Zita.
Gondolom, hogy valami fura arckifejezést vághattam, mert Zita tudni akarta, mi zajlik bennem.
- Most csalódtál bennem, igaz? - kérdezte.
- Nem, dehogy. - mondtam és átöleltem. - Hát ilyen az élet, meg ez van, meg még egy csomó közhely… - nyugtattam Zitát, hogy ezért felesleges sírdogálnia. - Ki kell deríteni, hogy mit akar pontosan, mert csak van valami a kezében, amiért a pénzt akarja. A semmiért általában nem kérnek valamit. - hagytam nyitva a sztorit.
- Akkor nem neheztelsz rám? - kérdezte ismét Zita.
– Nem, a kettőnk kapcsolata nincs veszélyben. Ez csak egy dolog, amit majd megoldunk. - mondtam. - Ettél már? Gyere elmegyünk kajálni... - folytattam, Zita pedig helyeslően bólogatott.
Nem akartam összefutni ezzel a majom Csabával, ezért autóba ültünk és egy majdnem harminc kilométerre fekvő kisvárosba mentünk át kajálni. Leghamarabb csak egy pizzázót találtunk, ezért úgy döntöttünk, hogy ha már elénk hozta a sors, akkor legyen, úgyis régen ettünk már.
- Jobban vagy már? - kérdeztem Zitát.
- Igen és köszönöm a megértést. - mondta, majd folytatta: - Te, hogy hogy nem idegeskedsz?
- Nem izgat az egész, nekem az a legfontosabb, hogy a kettőnk kapcsolata rendben legyen. Bízok is benned. Talán másképpen vagyok összerakva, mint ahogyan általában lenni szokott. - mondtam.
Zita hálás tekintettel nézett rám, mélyen a szemembe. A rendelt pizza is megérkezett, éhesek is voltunk már... szóval átadtuk magunkat az ízeknek, tele hassal jobban megy majd a gondolkodás is...
