Hétköznapok, életek 24.
Egyes buddhisták szerint a remény káromkodás, mert ha reménykedsz, akkor könnyen csalódhatsz. De, nem voltam buddhista, szóval reménykedtem és végül nem csalódtam, mert Zita már otthon volt. A konyhában üldögélt, egy bögre tea volt előtte és maga elé meredt.
- Szia. - köszöntem oda neki.
- Szia. Merre jártál? - kérdezett vissza.
- Leugrottam egy kávéra a főtérre. - mondtam. - Szomorúnak látszol, segíthetek valamiben? - kérdeztem érdeklődően és aggódva.
- Semmi gond. - mondta, nem igazán hihetően. - Most nincs kedvem beszélni, ne haragudj. - folytatta.
- Oké. - mondtam.
Leültem vele szemben az asztalhoz és csak néztem, néztem hosszú perceken keresztül, a vállán leomló haját és lehajtott fejét. Éreztem a szomorúságát, ami kitöltötte az egész konyhát. Nem nézett rám. Közben megszólalt a mobilom, az építésziroda volt, fel kellett vennem, hiszen minden körülményemet elfogadták ez idáig. Be kellett mennem.
- Be kell mennem az irodába, jövök nem olyan túl soká, meg leszel addig? - kérdeztem Zitát.
- Meg persze, menj csak. - mondta.
Adtam egy puszit a feje tetejére, megsimogattam, nem lehetett nem észrevenni a könnyeket az asztalon, de hát nem tehettem semmit. Magam mögött halkan csuktam be az ajtót.
Bent a cégben érdeklődtek, hogy mikortól számíthatnak rám, mondtam, hogy remélem már a jövő héttől. Nevetve mondták, hogy a remény ne legyen a terv része... én pedig csak kényszeredetten tudtam nevetni, de mégis helyeslően. Délutánba fordult az idő mire a ház elé értem és Csaba látszólag már egy ideje várt rám.
- Szevasz tesó. - üdvözölt.
- Nem hinném, hogy testvérek vagyunk. - válaszoltam.
- Beszélhetnénk? - kérdezte.
- Persze, mesélj! - mondtam.
- Mit tudsz Zitáról? - kérdezte.
- Pont amennyit kell. - válaszoltam.
- Na, de mégis, tudod-e, hogy ki vagyok? - érdeklődött Csaba.
- Persze. Te vagy a múltbeli seggfej haverja. - válaszoltam és nevettem is mellé.
- Akkor elmesélte a verzióját, látom. - aggodalmaskodott Csaba, hiszen így nehezebb lesz fordítania saját helyzetén.
- Olyat mondj, amit még nem hallottam. - kértem Csabát.
- Hát jó, van egy közös gyerekünk, tíz éves lesz a jövő hónapban. Én a sitten rohadtam, ő pedig lemondott róla és most is nevelőszülőknél van. - mondta letörten, én pedig csak néztem rá, mint, amikor valaki érthetetlen nyelven beszél.
- Oké, van-e még valami? - kérdeztem szenvtelenül. - Mi az, amit akarsz? - folytattam.
- Most egyelőre csak ennyit. - mondta elégedetten. - Na, majd beszélünk. - és egy kacsintás közepette magamra hagyott.
Kaptam egy plusz információt, de hogy volt-e bármilyen igazságtartalma azt nem tudtam. Mindenesetre felmentem Zitához és majd kiderül számomra is, hogy mi a fene van. Zita a tévé előtt ült, felhúzott lábakkal és kisírt szemekkel.
- Szia! - köszönt hamarabb rám, mint ahogy tudtam volna.
- Szia. - viszonoztam.
Nem mertem megkérdezni, hogy, hogy is érzi magát, ezért inkább csak mellé ültem és átöleltem. Nekem továbbra is ugyanaz a nő volt, mint mindig, a múlt meg még továbbra sem érdekelt. Persze tudtam, hogy tökéletes arra, hogy visszahúzzon, hogy ne legyen jelen, jövő pedig végképp, de hát ez a szép az életben, ha nincs baj, majd felbukkan valami előbb vagy utóbb.
- Beszélnünk kell. - mondta elcsukló hangon.
- Fontos? - kérdeztem vissza.
- Igen, nagyon. - mondta.
- Ugye, nem vagy férfi? Mert én szuperheteró vagyok. - próbáltam szellemes lenni, de világosan látszódott, hogy ahhoz nem volt éppen megfelelő az idő.
Kicsit oldani akartam a feszültséget, de nem ment, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, mondhatnánk.
