Hétköznapok, életek 23.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte.
- Nem, köszönjük, egyelőre csak nézelődünk. - mondta Zita, majd egy anyagot kezdett el simítgatni.
Az eladó otthagyta őket, ráadásul engem se buktatott le, így a saját füleimmel hallhattam mindent.
- Szóval, elég nehezen találtalak meg. Fizetned kellene, mert otthagytál a szarban. - mondta Csaba.
- Én nem fogok fizetni, hét évvel törlesztettem, mert annyit veszítettem miattad. A céged, amiben én voltam az ügyvezető, csupa törvénytelen dolgot művelt anélkül, hogy engem beavattál volna. - válaszolt Zita.
- Amíg volt pénz, téged nem zavart, hogy honnan is van pontosan, aztán meg feldobtál a hatóságoknak és eltűntél. - mondta Csaba ismét és erősen megmarkolta Zita csuklóját.
- Engedd el a kezem, ez fáj. - kérte Csabát.
- Nekem is fájt az öt év a sitten, meg a teljes vagyonelkobzás. Anyám a börtönéveim alatt halt meg, apám pedig eldobott magától. Nulláról kellett újrakezdenem, de valójában másfél év alatt semmire sem mentem. A társadalom kidobott magából. Érted? - emelte fel kissé a hangját Csaba, majd elengedte Zita kezét.
- Azt kaptad, amit megérdemeltél, nem gondolod?. Talán, ha a kezdetektől beavattál volna, minden másképpen történt volna. Ilyenek vagytok ti férfiak, mindent örökösen jobban tudtok. Érted Csaba? Nem hiszem... - ironizált Zita. - Mindketten megfizettük az árát a te hülyeségednek. - folytatta.
- Engem nem érdekel a te véleményed, vagy fizetsz ötven milliót vagy tönkreteszlek, érted, Zituskám… - mondta gúnyosan Csaba.
- Nem fizetek semmit. - válaszolt Zita.
- Az aktuális barátodnak majd szépen elmesélem, hogy milyen ember vagy, és hazudok ha kell. A lényeg, hogy szenvedj és fizess vagy fizessen az a röhejes faszid. Úristen, hogy néz már ki, mint, aki két kapura játszik. - mondta Csaba nevetve.
- Csinálj, amit akarsz, most pedig menj. - mondta határozottan Zita.- Csak, most kezdődött… - mondta Csaba és otthagyta Zitát.
Elköszönt az eladótól és becsukta maga mögött az ajtót. Pár percet várt Zita is, letörölte a könnyeit majd ő is távozott. Már zsibbadt a lábam, jó, hogy nem mentek bele részletekbe, mert fel kellett volna, hogy adjam magam. Kiléptem a fényre és az eladóhoz mentem.
- Köszönöm a diszkrécióját… - mondtam alázatosan.
- Igazán nincs mit… - válaszolt.
Vártam még pár percet és én is léptem, a főtérre, inni egy kávét. Micsoda történet gondoltam magamban, ekkora hülyeséget, mekkora rendező az élet. A saját sztorimat ismertem, nagy meglepetések nem tudnának kiderülni, de mondjuk az is igaz, hogy kreált sztorival bármikor bárki előállhat.
Iszogattam a kávét, az asztalon lévő nyomtatott sajtót is a kezembe vettem. Lapozgattam, néztem a képeket, mint valami analfabéta, de az is tény, hogy olvasni nem volt kedvem. A tegnapi szuper este nagyon távolinak tűnt, de csak ismételni tudom magam, hogy ilyen az élet, meg persze mondhatnám azt is, hogy nem az igazán fontos dolgokra figyelek.
Ez a Zita és Csaba sztori valamiért nem izgatott, ott belül nem csapta le a megszakítót, nem láttam benne a jelentős problémát. Na persze játszmákat, érzelmeket, vágyakat, bosszút és dühöt igen... de valahogy most nem érdekelt. Megittam a kávét és hazamentem Zitához, remélve, hogy esetleg már otthon lesz.
