Hétköznapok, életek 22.
Zita lakásán a szokásos rend fogadott mindkettőnket, de ő mégis egy kicsit meg volt lepődve.
- Gondolom Balázs rakott rendet, itt lehettek Zoéval és látták, hogy ruhapakolásban lehetek, gondolták, hogy besegítenek. - mondta, majd leültünk a kanapéra.
- Szomorú voltál, amikor Budapestre érkeztünk és mondtad, hogy majd elmondod. - kérdezett és nézett is a kérdés mellé kérdően Zita.
- Mostanra már lenyugodtam, akkor voltam csak zaklatott, mondhatni. - válaszoltam, majd folytattam. - Egész életemben szerettem az esőt és most is szeretem, de nem tudtam, hogy miért. Gyerekként is mindig néztem az ég felé amikor szakadt az eső, különösen szeretem a nyári záporokat. Olyan volt akkor is és most is mindig, mint egy megtisztulás, mint egy angyali üzenet, hogy a porruhám ismét tiszta. Csak ennyi. - meséltem Zitának egy eddig számomra is ismeretlen dologról.
- A szíveddel látsz és a lelkeddel érzel. Borzasztó mélységek és magasságok között létezel. - mondta.
- Ja, hát ez vagyok én. - mondtam, majd hátradőlve figyeltem a mennyezetet.
Zita odabújt hozzám és megsimogatta a kezem.
- Bontsunk egy bort! Mit szólsz hozzá? - kérdezte.
- Ja, az egy jó ötlet, mossuk le az út porát, tisztuljunk meg. - mondtam egy közepes mosolygás közepette.
Hozott egy fehér bort és egy dugóhúzót, én pedig két poharat.
- Ránk! - mondtuk egyszerre és nagyot kortyoltunk a borból.
Ami még a napból maradt, azt kitöltöttük beszélgetéssel, hol laza, hol keményebb témákat érintve. A bor elfogyott, mi pedig átadtuk magunkat a bujaságnak, az illatainknak, a puhaságnak és keménységnek, az izzadtságnak, az érintések mindent átjáró akaratának.
Másnap reggel a kaputelefon hangjára ébredtem, bokáinknál még megvolt a tegnapi kapcsolatunk egymással.
- Menjek? - kérdeztem Zitától.
- Mennyi az idő? - kérdezett vissza.
- Nyolc múlt… - mondtam.
- Megnéznéd ki az? - kért meg.
Magamra kaptam Zita fürdőköpenyét meg a nem éppen egyező méretű plüss papucsát, amiben kicsoszogtam az előszobáig. Kopogott valaki és amikor kinéztem a kémlelőn egy jól szituált férfi állt az ajtóban, öltöny meg miegyéb, olyan valami hivatalos ember kinézetű. Kinyitottam az ajtót, a férfi pedig végignézett rajtam, majd halványan mosolygott.
- Csaba vagyok, Zitát keresem, szólna neki, ha megkérhetem. - mondta. Bólintottam és becsuktam az ajtót.
Visszacsoszogtam a hálóba, ahol Zita oldalt fekve és ébren várt.
- Jól nézel ki. - mondta.
- Csabának is bejöttem, téged keres. - válaszoltam, amire Zita roppant zavarttá vált.
Felkelt, gyorsan felkapott pár ruhát és kilépett a lépcsőházba, majd pár percen belül visszajött. Gondterhelt volt.
- Minden oké? - kérdeztem, de mint, aki meg sem hallotta, nem válaszolt semmit.
- Laci, ha nem baj, akkor most el kell mennem, te maradj nyugodtan, legkésőbb délután itt vagyok. - mondta.
Közben én is öltözködtem, szinte egyszerre készültünk el.
- Jól van, ha így akarod. De biztos nem kell segítség? - kérdeztem.
- Nem, nem kell, ura vagyok a helyzetnek. - válaszolt, majd egy puszi után már ott sem volt, határozottan csukódott az ajtó mögötte.
Hát nekem sem kellett több, még egyszer nem lesz olyan, hogy elveszítsem, inkább követem, minthogy baja essen. Szóval siettem utánuk, észrevétlen, egész a park széléig, ahol leültek egy padra. Hogy jobban lássam őket, a szemközti függönyüzletbe mentem be, mint vásárló. Az eladó nagyon rendes volt, megengedte, hogy onnan figyeljem az eseményeket.
Azt láttam éppen, hogy az üzlet felé tartanak, majd be is jönnek rajta. Egy sötétítőfüggöny mögött leltem menedékre, tőlem maximum két lépésre lehettek.
- Mit gondoltál, hogy majd beletörődök, hogy tönkretetted az életem, Zituskám! - mondta a Csabaként bemutatkozott férfi Zitának.
- Mit akarsz tőlem? Én is nagy árat fizettem, nem csak te. - válaszolt Zita.
Olyan közel voltam Csabához, hogy csoda, hogy nem hallotta ahogyan a fülébe szuszogok. Közben odament hozzájuk az eladó.
