Hétköznapok, életek 21.
Két, közel eseménytelen nap következett némi ügyintézéssel vegyítve. Kedd reggel egy kis kézipoggyásszal, azaz csak tényleg néhány dologgal elutaztunk Spanyolországba, egészen a déli részébe.
Murcia és Almeria ilyenkor is csodás látvány, mi pedig egyébként is szeretjük az ottani ételeket, szóval a kaja végett sem lettünk volna képesek nem dicsérni azt, ami körülvesz. A sültek, a különféle paradicsomköretek, a szárazan sós levegő, a vakító táj, a kellemes hotelszobánk minden egyes nappal halványabbá tette az elmúlt hetek történéseit.
Nem figyeltünk a múltra, a jövőt meg persze továbbra sem láttuk, így maradt a jelen, élvezni egymás társaságát. Heteket töltöttünk el kint, távol az otthonunktól és maradtunk is volna még, ha nem sűrűsödtek volna be a feladatok odahaza. Utoljára még készítettünk pár képet magunkról, háttérben egy ananászültetvénnyel és hazautaztunk.
A repülőn Zita rám dőlve pihent, én pedig merengtem az ott töltött időn, tökéletesnek láttam a kapcsolatunkat, pedig már egyikünk sem volt huszonéves. A korunkból adódóan már túl voltunk több vagy kevesebb érzelmi hullámon, olyanokon is, amik nyomot hagytak mindörökre, de valahogy mégsem kellett megjátszani magunkat egymás előtt.
Olyanok voltunk, mint két meztelen ember, az van, ami. Csupaszon, védtelenül, kiszolgáltatva néztük a másikat és eszünk ágában sem volt visszaélni bármivel is. Közben az idő állt, a történések képekké fagytak, emlékekké.
Két hete a szállodában történtek mostanra már a múltunk részei lettek, és ha nem szedik le, az ananászok is hamarosan leérnek. Zita mozdult egyet, én meg közelebb húztam magamhoz, mert jó érzés volt és mert hinni akartam, hogy legalább ez a pillanat örökké tart. De hát ilyen az ember, vágyja az örökkévalót.
Leszálláshoz kezdtünk készülődni, ezért óvatosan, gyengéden ébresztettem, ő pedig kedvesen mosolygott rám, mit tehettem... elvesztem a mosolyában és lebegtem a tekintetében.
Budapest következett. A várost éppen eső áztatta, vízcseppek gördültek az ablakon is, olyanok voltak, mint az angyalok könnyei. Lemosták a fájdalmakat és folytak a betonon, végül eltűntek a lefolyókban. Most értettem meg, hogy miért szeretem az esőt.
- Jól vagy? - érdeklődött Zita.
- Igen és nem, de otthon elmondom. - mondtam. - Menjünk haza, csak az a kérdés, hogy hozzád vagy hozzám? - folytattam.
- Most menjünk hozzám… - mondta kedvesen.
Bólintottam és szorosan megmarkolva a kezét egyértelműsítettem, hogy kövessen, de ne csak most, hanem az életben is. Beszálltunk egy taxiba és egymáshoz bújva néztük a borús fellegeket és a szakadó esőt, a taxi pedig csak csapta a könnyeket...
