Hétköznapok, életek 2.
Hat óra előtt öt perccel érkeztem a főtérre és meglepődve láttam, hogy az árnyas fák alatt egy padon ülve és a közelgő naplemente sugaraiban fürödve már ott ücsörgött Zita. Hát ez csodás, remélem nem késtem el... de nem. Ezek szerint neki is fontos lehetett a találkozó.
- Szia, rég láttalak! - próbáltam szellemes lenni, mire ő is felállt és adott egy puszit, amit én is próbáltam viszonozni.
- Szia, örülök, hogy nem késtél... ki nem állhatom, amikor késnek egy találkozóról…, és örülök is neked ebben a csodás világban… - mosolygott.
Nem tudtam, hogy mire mosolyog, de végül arra jutottam, hogy az idézőjeles csodás mai világ kifejezés késztethette rá, amit teljességgel átszőtt valamiféle nihilista attitűd. Szóval szar az egész mindenség…, felhúztam a szemöldököm magamban, mint ahogy Leslie Nielsennek volt szokása, persze ez nem volt látható.
- Gyere menjünk, tudok egy jó kávézót! - vettem át a kezdeményezést, elvégre is én vagyok a macsó, meg na…
- Az szuper lesz, alig várom, habár egy kávézó van a főtéren, mert ugye ez egy kisváros… - mosolygott töretlenül.
- Jó, tudom, de majd lepődj meg légyszi, hogy milyen tuti helyre vittelek! - mondtam neki.
- Oké, úgy lesz…
Szóval megérkeztünk a kávézó elé, a kinti asztalok közül kérdően nézve rá, választott egy asztalt, majd hellyel kínáltam és szemben vele én is leültem. Kijött a pincér.
- Egy erős feketét kérek… mondta Zita, erre én félig nevetve, hogy kerülni kellene a... inkább legyen egy dupla eszpresszó, javítottam ki a rendelését. Hát ő is nevetett, inkább kínjában….
- És az Úr, mit parancsol? - fordult felém a pincér.
- Én egy Macsó Lakkiátót kérek… - erre mindketten felnevettünk, még a pincér is elismerően vigyorgott.
- Legyen ugyanaz, mint a hölgynek… - mondtam és ezzel megköszönve a rendelést, el is ment elkészíteni.
- Vicces fickó vagy, szeretem az ilyet… - mondta Zita, mire én, hogy
- Köszönöm, én is szeretlek… - na megint nevetés, majd felemelvén a kezem csendre intettem magam.
- Igen? Mi az? - kérdezte.
- Na szóval, komolyan beszélgessünk... Miért akartál velem találkozni? - váltottam komolyabbra.
- Ja igen, te tudtál arról, hogy a férjemnek a cégtől, van egy szeretője? - kérdezett egy kényelmetlent.
Nem tudtam, mit is mondjak, megpróbálok hazudni, habár elég rosszul megy, gondoltam.
- Neeem, nem tudtam róla… - mondtam, miközben szúrósra váltott a tekintete – vagy lehet, hogy tudtam…. - enyhült és arckifejezése nyugtatóan beszéltetett… - hát igen, tudtam, vallottam be…
- Látod Laci, te rendes ember vagy, igazat mondasz. - szólalt meg szenvtelenül.
- Hát sajnálom, hogy ilyen a férjed, mindenki tudja a cégnél, szerintem…, de én nem szeretek senki életébe beleszólni... - válaszoltam, de inkább tűnt mentegetőzésnek.
- Hagyd a fenébe, holnap beadom a válást. Már több, mint négy éve tart a románc, ez nem egy futó kaland, amit nőként illene megbocsátanom…, mármint társadalmilag illene… - magyarázta.
- Hát én nem tudom… - kicsit üres volt a fejem, de megérkeztek a kávék…
- Te Laci? - tette fel a kérdést.
- Igen, én Laci vagyok! - mondtam robothangon, de csak magamban.
- Szóval, tudom, hogy egyedül élsz. Lenne kedved találkozgatni velem? - pirosodott bele.
Én majd kicsattantam az örömtől, az egyik reklám jutott eszembe, hogy a lenyugvó Napnak is van ereje... Szóval, gondoltam, hogy itt most nincs helye viccnek.
- Igen, persze, örülök, lenne kedvem, persze, naná… - válaszoltam izgatottan, piros fejjel.
Kijött a pincér, hogy elvigye az üres kávéscsészéket, majd ránk nézett és...
- Van behűtött pezsgőnk, hozhatok Önöknek? - értett minden testbeszédet.
Egymásra néztünk, majd Zita bólintott, én pedig, hogy jöhet, hosszú még az este... és egymásra mosolyogtunk...
