Hétköznapok, életek 15.
A szomorúságomban oldott jókora tehetetlenséggel indult a csütörtöki napom. Folyamatosan éreztem egy csomót a torkomban, nyelni is alig bírtam, pedig kellett volna reggeliznem is. Aztán végül úgy döntöttem, hogy inkább indulok dolgozni, majd útközben megállok egy boltnál és veszek pár kiflit meg valamit hozzá.
Miután beértem az irodába, kaptam egy saját asztalt meg egy első látásra komolyabb laptopot, amin majd a terveket tudom elkészíteni. Akikkel találkoztam mindenki köszönt, mosolygott amolyan elvárt, de ma már ritkább módon, így aztán valahol legbelül olyat éreztem, mintha hazaértem volna.
Mivel az első napom volt, kaptam egy srácot, Ottót, hogy betanítson a főbb dolgokra, valamint, hogy a program használatát is átfussuk. Ottó sem volt már mai gyerek, olyan negyvenesre saccoltam, és az iroda meg a munkáik tekintetében is ott volt a szeren, bármit kérdeztem mindenre kielégítő választ adott. Igazi talpraesett gyerek... gondoltam.
Délután négy óra volt, amikor letelt a munkaidőm, első nap ide vagy oda, már déltől kezdve számoltam a perceket visszafelé. Kilépve az irodából tizenöt perc se kellett, hogy beérjek Zitához. Egy másik nővér volt, de miután megmondtam ki vagyok és miért jöttem, mondta, hogy nyugodtan menjek be. Pont úgy feküdt, ahogy este utoljára láttam.
- Szia Csipkerózsika! Van kedved megszökni velem? - viccelődtem hangosan.
Sajnos nem jött válasz és még el sem mosolyodott, lehet, hogy tényleg nem jók a vicceim. Leültem mellé és néztem, szomorú voltam. Lesz-e jövőnk még valaha, nem tudtam megmondani, de arra összpontosítottam, hogy már minden rendben, és hogy ez a gondolat hátha létrehozza majd a maga valóságát.
Ígértem neki, hogy valami jó sztorikat fogok olvasni, most viszont úgy döntöttem, hogy nem olvasok, hanem inkább mesélek valamit, mondjuk egy párról, akik egy közös életet terveznek, ahol mindennapos a nevetés és az öröm, ahol minden olyan könnyű. Egy másik Földszerű bolygóról meséltem neki, ahol érintetlen a természet, minden állat barátságos, főleg a növényevők.
Erre ő ebben a történetben kérdezte, hogy miért egy másik bolygó. Én persze nyugodt hangnemben magyaráztam el, hogy a Földön sajnos nem tudnék neki egyetlen helyet sem mondani, ahol érdemes lenne boldogságban megöregedni vagy amit ne ért volna el a környezetszennyezés. Sok helyen sokféle betegség is jelen van, rengeteg a háború, mindenhol felszínre tör a gyűlölködés és a terrorizmus. De egy másik bolygón, ami hasonló a Földhöz, ott eleinte még lehetne élni, néhány generációt kiadnának a bolygó erőforrásai, aztán az egész úgyis kuka.
Szóval aztán ebben a történetben Zita felnevetett, hogy már megint bolondozol Lacikám, de mégis várta, hogy milyen romantikus szál üti majd fel a fejét benne. A történet úgy folytatódott, hogy lennének közös gyerekeink, égetnivalóak, hogy minél hamarabb megegyék az idegrendszerünket.
Könnyes lett a szemem, ezért nem láttam olvasni a fejemben ezt az elképesztően szürreális sztorit. Lehajtottam a fejem és a kezeimbe temettem az arcom. Ki nem állhattam a kórházi szagokat, melyek a születés és a halál képeit vetítették lelki szemeim elé. Mentális közjátékom után folytattam a történetet, majd amikor elfogytak a szavaim, elcsendesedtem.
- Látom jó ez a kis történet, úgy alszol, mint a kisgyerekek a mese vége felé… - mondtam Zitának, aki mintha mosolygott volna. Elbúcsúzkodtam, ígérve, hogy másnap is jönni fogok becsuktam magam mögött az ajtót.
A következő napok viszonylag ritmikusan teltek, napközben munka, délután, estefele kórház és a történet, ami egyre elképesztőbb fordulatokat vett. Szeptember 17-én, kedden ébresztették a kómából, amiről a fia értesített telefonon.
- Menj be anyuhoz, légyszi minél hamarabb, az orvos szerint minden rendben van, bármikor mehetsz. - mondta Balázs.
Tizenkettő után értem be hozzá. Ült az ágyon és mosolyogni kezdett, amikor meglátott.
- Jó napot kívánok, István vagyok a házmester, és a közös költség miatt jöttem… - mondtam határozottan, de egy kicsit mosolyogva is.
- Lacikám, mindig a vicc… - mondta halkan és kedvesen mosolyogva.
Odabújtam hozzá és gyengéden átöleltem, viszonzásul csak úgy csimpaszkodott belém. Áramlottak az energiáink, szinte kézzel foghatóan lehetett érezni. Hosszú percekig hajoltam felette, majd gyorsan odahúztam egy széket és leültem szorosan mellé.
- Laci, maradj velem kérlek, maradj bent… - kérlelt Zita.
- Persze, hogy maradok, nem megyek sehova… - mondtam megnyugtatóan.
