Hétköznapok, életek 14.
2019. szeptember 11-ét írtunk. A világnak az amerikai terrortámadás évfordulóját, nekem pedig egy új munkahely első napját jelentette. Mivel Zita nem volt elérhető, úgy döntöttem, hogy csak másnap kezdem a munkát, fel is hívtam az irodát, hogy ma mégse várjanak. Gondoltam elmegyek a büfébe és eszek valamit, gondolataim csak Zita körül forogtak.
Most, hogy társra leltem vettem észre, hogy előtte milyen magányosan éltem ebben a házban. Üres lett az életem, pedig még egy napja sincs, hogy utoljára láttam a nőt, akit szeretek. És akkor eszméltem rá, hogy sohase mondtam neki, hogy szeretem. Ezt pótolni kell, amint lesz lehetőségem, értésére kell adnom, hogy mit érzek iránta.
Magamra kaptam a kabátom és úgy döntöttem, hogy egy natúr lángost eszek egy kis teával, jól esett a meleg kaja, hiszen látszott a leheletem miközben a kaját kértem. Még az utolsó falatoknál tartottam, amikor megszólalt a mobilom, nem tudtam ki az, valami ismeretlen szám volt kiírva.
Miután felvettem derült ki, hogy Balázs volt az, Zita fia. Rosszat sejtettem. A cégtől, ahol korábban dolgoztam adták meg neki a számom és azért hívott, hogy szóljon, Zita tegnap kórházba került, fejsérülése van, és jelen pillanatban kómában tartják az orvosok, még tegnap meg is műtötték.
Szinte megállt bennem az ütő, a kaját, ami még a számban volt, alig tudtam lenyelni. Balázs elmondta, hogy hol fekszik az anyja és azt is, hogy csak hozzátartozó látogathatja. De segít abban, hogy megjelöljenek, mint élettárs, hogy tudjam látogatni, feltéve ha be akarok menni hozzá, majd elköszöntünk egymástól.
Muszáj volt hazamennem, hogy kisírjam magam, férfi ide vagy oda, akkor ott volt a sírás helye. Már egy nőt elveszítettem, akitől még elbúcsúzni sem tudtam, és most ez ismétlődni látszik, lehet, hogy elvagyok átkozva és elvannak azok is, akik velem bonyolódnak kapcsolatba. A sajnálatom Zitára összpontosult, nem rám, hogy mondjuk mi lesz velem, mert az engem sem érdekelt, csak az, hogy Zita rendben legyen és ha a sors ennyit szánt nekünk, akkor ennyi. Csak éljen.
Miután a sokk hatása alól kikerültem, bementem a kórházba, ahol ott volt Zsolt, a férje, aki mindkettőnket kirúgott, akivel éppen válásban van és akinél Zita tegnap délután járt.
- Szia Laci. - majd kezet ráztam Zsolttal.
- Szia, mi történt? - kérdeztem rögtön vissza.
- A ház előtt találtam rá, miután elindult hozzád, eleshetett vagy nem tudom, lehet, hogy rosszul lett. - magyarázott Zsolt.
- Be lehet menni hozzá? - kérdeztem tőle.
- Hát szerintem nem, mert nem vagy hozzátartozó. - mondta Zsolt és mintha egy cinikus mosolyt láttam volna megjelenni a szája szegletében. - Mennem kell. - mondta, majd gyors léptekkel sietősen távozott.
A másik irányból érkezett pár perc múlva Balázs, a fia, aki egy kicsit másabb stílus volt, mint az apja. Kezet fogtunk.
- Voltál már nála? - kérdezett. - Nem, apád azt mondta az előbb, amit te is, hogy csak hozzátartozó látogathatja. - mondtam.
- Hogy mi? Apám itt volt? Mi a fenének jött ide? - kérdezte tőlem felháborodottan, amire én választ adni nem tudtam. - Apám és én az utóbbi években elég rosszul jövünk ki egymással, mindenhol betart nekem az életben, ahol csak bír. Egy igazi szociopata. Na mindegy, be tudunk menni hozzá egy pár percre, meg te is egyedül, az előbb intéztem. - mondta majd a kezemen áthajtott kabátomba kapaszkodva szinte húzott magával.
A helyiség közepén lévő ágyon feküdt Zita mozdulatlanul, körben gépek kijelzői villogtak, szemei csukva voltak. Még szerencse, mert így nem láthatta, ahogy az államról a padlóra csöpögnek könnycseppjeim. Megsimogattam a kezeit és megígértem neki, hogy minden egyes nap meglátogatom és olvasok neki valami könnyed történetet. Balázs is látta, hogy az érzéseim az édesanyja iránt komolyak, jól esett neki, hogy valaki az anyjával is törődik.
Balázs halkan mondta, hogy mennie kell, de én maradjak még, úgyis szólnak, ha mennem kell. Miután becsukódott az ajtó, az ágy melletti székre ültem és bámultam Zitát, a nőt, akiért az életemet is odaadnám. Bizakodóan tekintettem a jövőbe, abba a jövőbe, amit soha nem láthattam előre, abba a jövőbe, ahol utólag sem tudnék okos lenni. Úgy láttam, nekem csak a cselekvéssel átszőtt elfogadás és elengedés maradt, élvezni a kellemes pillanatokat és szomorúnak lenni, ha fájdalom ér.
Mélázásom közben bejött a nővér és mondta, hogy hagyjam magára a beteget. A kórterem előtt kedvesen mosolyogva még annyit fűzött hozzá, hogy nyugodtan jöjjek be délutánonként.
Hazaérve ledőltem az ágyra, nagyon fáradt voltam. Majd csak a reggeli ébresztőre riadtam fel, azt sem tudtam először, hogy hol vagyok, de néhány pillanat múlva szomorúság ült ki az arcomon.
