Hétköznapok, életek 13.
- Ezzel nem értek egyet vagy legalábbis úgy vélem, hogy a túl nagy álmok, a túl távoli célok hajszolása vezet a semmibe. - mondtam, majd folytattam
- Mindig is úgy gondoltam, hogy az ember bárkivé válhat, ha szisztematikusan, kitartóan, a célokat meghatározva - mint közelebbi, távoli és még távolabbi célok - cselekszik. Persze a valamivé váláshoz, pontosabban a valami, ami szeretnénk lenni és akik most vagyunk között kell valamiféle kompatibilitás. Mert például, ha űrhajósok szeretnénk lenni, akkor egy kis indiai faluban látni meg a napvilágot, egy utolsó kasztbeli ember sarjaként, bármekkora igyekezetünk lehet, az esélyünk, hogy űrhajósok legyünk nagyon kevés. De ha egy űrhajósnak vagyunk a gyermeke vagy esetleg közel vagyunk szüleink, barátaink révén a „tűzhöz”, nagyságrendekkel kevesebb erőfeszítés is elég, hogy megvalósítsuk az álmunk. - magyaráztam Zitának.
- Értem. - válaszolta elgondolkodva Zita.
- Szóval gyógynövényekkel foglalkozni nem álom kérdése, ahogyan én látom, hanem inkább elhatározásé. - próbáltam rávezetni a vágyaink, álmaink meghatározására, ami lehet, hogy csak az én képzeletemben volt ilyen egyszerű.
- Ez mind szép Lacikám, de amíg az álmomat valósítom, addig is kell valami, amiből meg tudok élni. Mert valljuk be, a pénz már egy ideje, az Isten maga. - mondta egykedvűen.
- Hagyjuk Istent mögöttünk most. - mosolyogtam. - Van egy kis spórolt pénzem is, meg hamarosan kezdek az új melóhelyen, ahol majdnem a háromszorosát fogom hazahozni, mint előtte sofőrként. Ha gondolod segíthetek elindulni az álmaid mezejére, ez a te döntésed lesz, az lesz amit szeretnél. - mondtam segítőkész arckifejezés mellett.
Zita nagyot nézett, zavarba is jött, látszódott, hogy nem is tudja, mit mondjon. - Nem tudok mit mondani, egyszerűen én nem is értelek. Adnál pénzt egy nőnek, akit alig ismersz, pluszban támogatnál mindenben, ilyen nincs, ez egy mese vagy álom vagy nem is tudom, de ez nem valóság. - kissé megindulni látszott a zaklatottság felé.
Végül, valahol legbelül ez egy egészséges megnyilvánulása volt, hiszen mit akarok én tényleg, megvenni pénzen a legbelső örömét vagy nem is tudom passzolok. Habár nem tartozom a szégyenérzetű emberek közé, de mégis mintha ezt nagyon nem lett volna okos dolog mondani.
Abban maradtam magammal, hogy nem szólok semmit, terelem inkább a témát. A kávéscsésze alján pörgettem a maradék kávét, Zitára nem néztem, aztán hirtelen leöntöttem.
- Haza kell mennem, a közös lakásba, Zsolt ott van egész nap, pakolászik, mondta, hogy szedjem össze még, ami kell. - törte meg a már majdnem kínossá vált csendet.
- Rendben, szólj ha van valami vagy ha kell valami segítség. - mondtam.
Átöleltük egymást, ami nem olyan volt, mint máskor vagy a fene tudja, majd Zita elment. Miután visszaültem a fotelbe, nagyanyám intő szavai jutottak eszembe, hogy hagyni kell a nőt kibontakozni. Elég ha tudja, hogy segítenél, nem kell helyette megoldani semmit. A pokolba vezető utam egyik kövét látszólag sikerült leraknom, fel is lehet címkézni, hogy „jó szándék”.
Megszólalt a mobilom, a tervezőiroda volt, mondták, hogy ha van időm délután szaladjak be hozzájuk. Mondtam, hogy rendben, kettő körül ott vagyok. Mivel még dél sem volt, gondoltam kifekszem a nyugágyra az udvaron, de hogy hasznosan teljen az idő, fogtam a laptopom meg egy alkoholmentes sört, gondoltam kiélvezem a munkaidőben lazítást egy kis szörfözéssel a neten.
Az idő gyorsan elszállt, kicsit hűvösebb is volt a szokásosnál, annak ellenére, hogy még csak szeptember tizedikét írtunk. Szóval jobb is volt indulni, mivel fél órányira voltam a leendő munkahelytől. A megbeszélés baráti jellegű volt, elmondták, hogy akár holnap is kezdhetek, amire biztosat nem mondtam, de megígértem, hogy törekszem beérni, a holnaputáni napot viszont már biztosra vehetik, aminek nagyon örültek.
Egy régi kollégával is összefutottam, mondta, hogy segített a felvételem körül egyengetni az utam, amit megköszöntem és hálám jeléül, megígértem neki, hogy az egyik este összeülünk dumálni.
Négy óra magasságában végeztem a cégnél, hívtam Zitát, de nem vette fel. Gondoltam, úgy is látta, hogy kerestem, majd visszahív. A délután gyorsan estébe fordult, Zita még nem hívott, elkezdtem kissé aggódni, hogy esetleg valami történhetett vele. Megpróbáltam felhívni, de ki volt kapcsolva a mobilja. Nem tudtam mit tenni, bekapcsoltam a tévét és valami filmbe próbáltam bekapcsolódni.
A reggeli napsugarak törték meg az álmom azzal, hogy pont a szemembe villództak, ahogy a fák lombjain keresztül száguldottak. Akkor eszméltem rá, hogy úristen Zita nem hívott, a mobilomon sem volt hívás, próbáltam hívni, de még mindig ki volt kapcsolva. Nem tudtam mitévő legyek...
