Hétköznapok, életek 11.
Reggel ötkor ébresztett a mobilom, Zita aludt, mondtam neki, hogy aludjon. Van még egy órája, hogy abban a másik valóságban éljen, én meg hazaszaladok, mielőtt bemennék a cégbe.
Otthon letusoltam, leellenőriztem néhány dolgot a neten, főztem egy kávét, felöntöttem sok tejjel, hozzá egy kis süteményt harapva mondhatni, olyan olaszosan megreggeliztem. A reggeli szinte azonnal vérré vált bennem, de hát mondjuk az is igaz, az utóbbi hónapokban összevissza ettem, csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz bajom, mert tenni sehogy sem tudtam ellene. Minél jobban tartottam az evés körüli időpontokat, annál lehetetlenebb helyzetekbe kerültem, szóval az élet sokszor elsodort a „normális” étkezéstől.
Miután kiélveztem minden otthon töltött időt, indulnom kellett dolgozni, beérve a cégbe páran kissé furán néztek rám. A tekintetek inkább voltak rosszallóak, mint semlegesek. Gondoltam, hogy a Zita ügy szélesedett ki Klaudia jóvoltából, hiszen mi más lenne.
Ahogy beléptem az irodába, szemből Zitát láttam jönni frissen kisírt szemmel és egy kávét markolászott. Rám nézett kedvesen, majd egy kis szemforgatással utalt arra, hogy van valami, majd elkezdett pakolászni. Mielőtt odamehettem volna hozzá, egy érces női hang törte meg a pusmogást.
- Laci, jöjjön be kérem a könyvelésre. - amolyan erőszakos kérésként jött át, de mondjuk Klaudiával sosem voltunk egy hullámhosszon.
Beléptem a könyvelői részre, ott állt Zsolt és Klaudia.
- Jó reggelt, sziasztok. - köszöntem, majd vártam a fejleményeket.
Köszönés nem volt, az ilyen azért mindig elgondolkodtatott, hogy a minimális tisztelet hiánya vajon honnan kerül elő ilyenkor.
- Laci, rá is térek a lényegre. Neked és Zitának azonnali hatállyal felmondtunk, szedd össze a dolgaid, kapsz 10 percet, hogy elhagyd a cég területét. - mosolyogtak mellé.
Hmm, nem hiszem, hogy úgy egyébként tartozna rám, hogy velem együtt rúgtak-e még ki valakit, na de hagyjuk is. Kicsit sem érdekelt a bejelentésük, sőt az ilyen legyen a legkisebb problémám, mert munkák jönnek és mennek, de azért természetesen megnézem, hogy mit tehetek, hogy a mosolyt letöröljem a képükről.
Bólintottam, majd a raktárrész öltözőjében összeszedtem azt a néhány dolgomat, ami majdnem mindegy is lett volna, ha ott marad. Néhány sráccal megvolt az ökölpacsi, aztán a kerítésen kívül, immár szabad munkaerőként nézhettem az égre. A parkolóban, a kocsija mellett várt Zita, aki inkább feszültebb volt, mint nem.
- Szia. - üdvözöltem egy öleléssel.
- Szia Lacikám. - viszonozta a köszönésem.
- Hogy vagy? - kérdeztem, - Ne hagyd, hogy megviseljen a szituáció. -folytattam.
- Gyere, menjünk inkább. - mondta.
- Jó, akkor most menjünk hozzám. A ház előtt találkozunk. - mondtam, ő pedig bólintott, majd kis idő múlva leparkoltunk a házam előtt. - Hoppá, te nem is voltál még nálam... - mondtam a szokásos életigenlő stílusomban.
- Nagyon fel vagy dobva, remélem engem is kihúzol a nihilből, mert most úgy érzem, hogy semminek semmi értelme. Húú, szép nagy házban élsz. - vázolta az érzéseit, közben azért észrevette, hogy milyen nagy is ez a ház.
- Hát ja, tényleg nagy, de ami a lényeg, hogy megteszek mindent, hogy jobban érezd magad. - mondtam.
Miközben hellyel kínáltam, magam is elgondolkodtam, hogy tényleg nagy ez a ház, hiszen nyolc szobás és három szintes, mondjuk az emeleteken már évek óta nem jártam, csak a földszinti részt használom.
- Mit iszol? - kérdeztem. - Rúgjunk be, holnap úgysem kell dolgozni menni... - nevettem csak úgy folytatásként.
- Ne már Laci, most szomorú vagyok, de nevetnem is kell, és képtelen vagyok ilyen összetett pofát vágni. - mondta már majdnem nevetve.
- Lejtsek neked egy hastáncot fecskében? - vágtam rá gyorsan egy újabb kérdést.
- Ja, igen, miért ne, na hadd nézem, de előtte hozz valamit inni tényleg. - mondta.
Sikerült hatnom rá, ez tetszett.
- Csinálok neked egy koktélt, jó, azért mégiscsak jobb egy koktél mellett magadba szívni azt a csodás látványt, amit ez a kimunkált test adhat.
- Mondhatok valamit? - alig bírt kérdezni, mert már majdnem hangosan sikongatott az ötletemtől.
- Mondd, te bármit mondhatsz, mert a hangod, olyan, mint a méz. - válaszoltam.
- Esküszöm, te nem vagy normális… - mondta elképedve.
- Mi az, hogy normális? Nem ismerek olyan szót. - mondtam szenvtelenül.
Majd kimentem megcsinálni a koktélt, mire visszaértem, Zita kényelmesen elhelyezkedett egy fotelben.
- Az itala, hölgyem. - azzal átnyújtottam egy laza martini koktélt, de mutatta, hogy tegyem az asztalra.
Kapcsoltam egy jó kis hastáncnak való zenét, jó hangosan, hogy a szomszédok se maradjanak ki. Miután elindult a műsorom, Zita folyamatosan röhögött, folyt a könnye, majd megfulladt a táncstílusomtól, később mivel azt hallottam, hogy egyfolytában kiabálja, hogy hagyd abba, álltam csak le. Én is nevettem, leginkább magamon, és jó volt látni, ahogy mindketten kimelegedtünk ebben a baromi egy szituban.
