Hétköznapok, életek 10.
A szombat és a vasárnap hátralévő része az egymásba bonyolódásról szólt, majd vasárnap délután hazavittem Zitát, elbúcsúzkodtunk, utána én is hazamentem.
Ledobtam magam a fotelba, kezembe vettem a laptopom, legfőképpen, hogy megnézzem az íméljeimet. Semmi, semmi, semmi... és hoppá, válaszolt egy tervezőiroda, hiszen az egyik diplomámat egy főiskola építőmérnöki karán szereztem. Jól megy a számítógépes tervezőprogramok használata is, szóval valóban volt esélyem megkapni egy ilyen típusú munkát.
Hónapok óta küldözgettem eredménytelenül az önéletrajzaimat különféle helyekre, de végül úgy tűnik imáim meghallgatásra kerültek. A tervezőiroda nincs is messzire, mert abban a városban van, ahol a hétvégi fürdőprogramot vittük véghez. Gondoltam, felhívom Zitát, hogy egy rövidre átmehetek-e.
- Szia, Laci vagyok és hódítani akarok, akarom mondani vagy inkább kérdezni, hogy nem zavarok? - viccelgettem.
Mondta, hogy a hódításban benne van és mondjam gyorsan mit szeretnék, mert éppen a fiával és annak barátnőjével beszélget.
- Beszélnünk kellene, de személyesen, szóval ha ráérsz, csörgess meg és elszaladok. - mondtam.
Mondta, hogy rendben és puszi. Kimentem a konyhába és felraktam egy kávét, a szobában pedig bekapcsoltam a tévét, hadd zörögjön, legalább olyan az érzés, mintha nem egyedül élnék. Sajnos gyerekem nincs, habár 45 évesen még nem lennék öreg, talán, de ennyire előre már rég nem tervezek. Hiszen kellene hozzá anyajelölt, fel is kellene nevelni, meg kellenének évek, hogy táncolhassak a lakodalmán vagy éppen kezemben tarthassam az unokámat.
Ezek az álmaink, feleségem halálával szertefoszlottak, most meg már abba a korba kerülök éppen, ahol az élet inkább elvesz, mint ad. Mindig azt mondom, a legerősebb szabály, az egyensúlyé, habár nem igazságos, de egyensúlyos, aki érti az érti, aki nem az meg nem.
Kávé kifolyt, a tévében pedig a kormány-eu-migráns hármasa alakította a híreket. Jól esett a kávé, szürcsölgettem, közben pedig keresztben rakott lábakkal figyeltem, hogy kis zsiráf született a nyíregyházi állatkertben. A gondolataim szétreppentek, amikor megszólalt a mobilom, Zita volt az.
- Szia, ha alkalmas most akkor átmennék. - mondtam, erre ő, hogy jöhetsz.
Húsz perc kellett, hogy megjelenjek nála, elvégre is nem vagyok Jézus. A kapuban várt, egy puszi, majd a lakásban megörvendeztettük egymást egy tartalmas öleléssel.
- Lacikám, iszol vagy eszel valamit? - kérdezte.
- Hát kávét ittam otthon, nem is tudom, egy szénsavas valamid van-e? - érdeklődtem.
- Van narancsos márkám, tudod az a régi cucc újragondolása, jó lesz? - kérdezett vissza.
- Persze, igen, köszi. - mondtam.
Pár pillanat múlva hozta az innivalóm, meg egy kis nasit tett a nappali asztalára.
- Mondd, mi a helyzet? - kérdezte.
- Otthagyom a céget. Na nem azonnal, de 1-2 héten belül talán, mert kaptam munkát a képzettségemnek megfelelően. - néztem közben Zitára, akinek hirtelen kikerekedtek a szemei.
- Örülök neki, de mégis csalódottságot érzek, mint aki elveszítheti a jövőjét, egy rajta kívül álló ok miatt. - mondta.
- Szóval ezért akartam eljönni, hogy ezt személyesen beszéljük meg. - mondtam. - Nem fog a kapcsolatunk változni, a munkaidő miatt sem kell aggódnunk, mindössze annyi, hogy egy közeli városban van az iroda, ahol most két napot eltöltöttünk. - folytattam.
- Értem. - mondta szenvtelenül.
- Hát, ez az „értem” nem hangzik valami túl jól… - mondtam szomorúsággal vegyítve.
Felállt és kiment a konyhába talán, majd visszajött egy üveg pezsgővel és két pohárral.
- Ezt meg kell ünnepelni, új munka, új élet, a lényeg, hogy ígérd meg, hogy velem tervezed a jövőd. - mondta emelkedett hangulatban, közben odabújt, üvegestől, poharastól én pedig átöleltem, hiszen jól esett egymástól nyugalomba kerülni.
A délután észrevétlenül fordult estébe, mi pedig beszélgettünk, pezsgőztünk majd egy romantikus vígjáték bonyodalmain nevettünk. Pont úgy, mintha olyan velünk sosem történhetne.
