Nicol Etta: Biztos úrnak jelentem
– Már megint egy pancser – morogtam az orrom alatt, aztán még egyszer belenéztem a visszapillantó tükörbe, mielőtt kiraktam az indexet, és kinyújtottam a jelzőtárcsát az ablakon. Csak reméltem, hogy ért belőle, mit szeretnék. Értett. Hurrá, annyira talán mégsem az.
Kikecmeregtem a szolgálati autómból, és megpróbáltam nem túl szigorú arcot vágni, mikor belenéztem a volán mögött ülő, meglehetősen fiatal leányzó szemébe. Lehúzta az ablakot, aztán udvariasan köszönt.
– Jó napot, biztos úr!
– Jó napot! Ne aggódjon, nincsen semmi baj, de nyitva maradt a motorháztető – mondtam szűkszavúan, amitől talán még jobban megszeppent. Közben hiába próbáltam elnyomni a mosolyom, ami a megszólítás miatt termett az arcomon.
– Igen, mert tankolni voltam, és ezen egész máshogy működik, mint a miénken. Nálunk csak megnyomom, és kinyílik.
– Le kell nyomni a motorháztetőt – mondtam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, amit mondott.
– Ó! Kiszálljak, és lenyomjam? – kérdezte óvatosan.
– Nem szükséges, inkább majd én. Elég nagy itt a forgalom. Legközelebb jobban oda kellene figyelni, mielőtt elindul.
– Tudja, volt egy kis problémám a benzinkúton – kezdte, én pedig arra gondoltam, hogy inkább már mennék, de valamiért maradtam. Talán kíváncsi voltam, hogy mivel tud meglepni egy ilyen kis fruska. – Ez a nagymamám autója. A miénknek csak megnyomom a tankfedelét, kinyílik, és csak bedugom a pisztolyt. De ennél nem így van. – Annyira hadart, hogy esélyem sem volt félbeszakítani, de már nem is akartam. Az unokámra emlékeztetett. – Még meg is ütöttem, de úgy sem nyílt ki. Akkor kezdtem mindenfélét nyomkodni itt bent, és meghúztam a motorháztető gombját is. – Mielőtt közbeszólhattam volna, gyorsan folytatta. – De csak egyszer. Aztán meglett a gomb, itt lent az ülés mellett. És mielőtt elindultam, még visszanyomtam a motorháztetőt is. Persze csak azután, hogy rájöttem, hogy hogyan kell visszatekerni a tanksapkát, mert ebben az autóban olyan is van. – Itt végre vett egy nagy levegőt, és mielőtt még tovább beszélhetett volna, inkább közbevágtam.
– Igen, némelyik autón bonyolultabb – jegyeztem meg, és mostanra minden bosszúságom elszállt. Ez a kisasszony valami fenomenális volt. Ránehezedtem a motorháztetőre, aztán odaléptem az én autómhoz, és ahogy elmentem mellette, megnyomtam a piros csíkozás alatt a benzintank fedelét. Kipattant. – Ezen is egyszerű – szóltam még vissza, aztán búcsúzásképp a homlokomhoz emeltem az ujjam, és beültem az autóba. Indítottam, miközben még mindig a kisasszonykán mosolyogtam. Bárcsak mindig ilyen pancserekkel futnék össze.
