Őszi élet
Most következzen egy eddig már megszokott bejegyzés tőlem, ugyanis néhány érdekes történettel készültem a természet rejtett világából. Már itt az ősz, jobban mondva már a közepe inkább, de, ha így haladunk, akkor édesapám szavaival élve, mindjárt itt a tavasz. Az ősz sem egy unalmas évszak, hiszen ennek is megvan a maga varázsa. Az élővilág készülődik a fagyos napokra, a táj szépen lassan elcsendesül és nyugovóra tér.
Itt jön képbe az egyik történet… Épp egy tölcsérpókot figyeltem a jellegzetes, vízszintes módon kiterített hálójában. De nem értettem, hogy miért nem a háló sarkában lévő rejtekhelyén várakozik a zsákmányra és miért pihen a hálója szélén. Aztán észrevettem… és nem hittem a szememnek… Egy zöld levelibéka (Hyla arborea) volt betolatva a pók rejtekhelyéül szolgáló lyukba. Először arra gondolhat az ember, hogy “wow, az igen!… Egy békát zsákmányolt a pók!” De mindenki megnyugodhat, nem ez történt. A levelibéka csak egy jó búvóhelyet keresett, sajnos ezzel kilakoltatva a pókot, de pár órával később az visszakaphatta otthonát.
Továbbá ebben az időszakban sem tétlenek a rovarok, gyakran találkozhatunk például málnapohók (Macrothylacia rubi) hernyókkal. Hatalmas méretükről és szőrös testükről azon nyomban felismerhetőek. Főleg este aktívak és, ha kicsit fülelünk, meg is hallhatjuk őket, ugyanis a talajra lehullott száraz leveleket (főleg fehér nyár (Populus alba)) fogyasztják előszeretettel és a száraz levél ropogása elég jól elárulja hollétüket az éjszaka csendjében. Kitűnő védelmet jelent számukra a szőrréteg, mert bizony ez visszatartja a ragadozók többségét attól, hogy finom prédának tekintsék. Egyik alkalommal megfigyeltem, hogy egy, nappal előbújt hernyót próbál elfogyasztani egy fekete rigó (Turdus merula), de hiába csapkodta a talajhoz a hernyót, a szőrtől nem tudott megszabadulni és ezért inkább otthagyta. Ebből a megfigyelésből is világosan látszódik, hogy a hernyó szőre kellemetlenséget, akár bőrirritációt is okozhat.
Egyre többen találkozhatunk a Magyarországon új fajként megjelent fogólábúval, az óriás ázsiai imádkozó sáskával (Hierodula tenuidentata), mely valamivel nagyobb, mint az őshonos imádkozó sáska (Mantis religiosa). Erre a fajra is jellemző a kannibalizmus, azaz gyakran a nőstény elfogyasztja a hímet párzás közben vagy után. Erre jó bizonyíték, hogy néhány héttel ezelőtt majdnem minden egyes fa alatt félig-meddig megevett hímeket találtam, melyek közül néhány még mozgott is annak ellenére, hogy hiányzott például a fejük. Gondoltam, megnézem, hátha találok nőstényt a lombkoronában a talajra dobott tetem felett… És találtam! Akkora potroha volt a sok petétől, hogy valószínűleg az elengedése után nem sokra rá le is rakhatta őket egy faágra.
És mire nem jó egy tál rothadó gyümölcs? Hát óriás ázsiai imádkozó sáskák vonzására… Az egyik nőstény példány leugrott a lombkoronából a tál mellé, ugyanis észrevette, hogy a túlérett gyümölcs rengeteg rovart vonz a helyszínre. Mindössze annyi volt a dolga, hogy álldogáljon mozdulatlanul, hiszen a legyek többsége nem törődött a veszéllyel, sőt! Gyakran landoltak az imádkozó sáska fején vagy hátán. Még ennek ellenére is sorban egymás után ette meg a legyeket, darazsakat és, miután ez sem volt elég, belemászott a tálba, hogy a lehető legtöbb legyet ott is összeszedje. A nap végén ráhagyta, valószínűleg kellően tele ette magát…
Még megannyi történet vár arra, hogy megosszam Veletek, azok sem fognak ám elmaradni! Addig is járjuk nyitott szemmel a világot és figyeljünk az élővilág legapróbb rezdülésére is, hiszen mindenhol ott vár ránk a csoda.
Írta: Lajtár Lili, biológus hallgató
