Paradoxon az állatvilágban

#2026 NOV #EMLŐSÖK #MADARAK #ROVAROK

Vadon élő állatokkal kapcsolatos paradoxont figyeltek meg a kutatók vidéki környezetben: visszatérnek az őzek és a farkasok, miközben a madarak, kétéltűek és a lepkék száma csökken.

Az őzek, farkasok, vaddisznók, medvék és nagytestű ragadozó madarak növekvő jelenléte a tájakon pozitív fejlemény a természetvédelem szempontjából. Ugyanakkor számos rovar-, kétéltű- és madárfaj állománya jelentősen megfogyatkozott.

A Spanyol Nemzeti Kutatási Tanács (CSIC) részét képező Pireneusi Ökológiai Intézet (IPE) kutatói által – a Miguel Hernández Egyetemmel (UMH) együttműködésben – készített tanulmány arra mutat rá, hogy

ezek az ellentétes folyamatok, azaz a nagytestű gerincesek visszatérése, illetve a kisebb állatvilág visszaszorulása, közös gyökerekkel rendelkeznek: a múlt század jelentős társadalmi-gazdasági változásaival függnek össze. 

A szerzők ezt a helyzetet, amely az ökoszisztémákra nézve is következményekkel járhat, a

„makro-visszavadulás” (macro-rewilding) és a „mikro-faunavesztés” (micro-defaunation) paradoxonjaként

írják le: miközben egyes, leginkább szembeötlő és ikonikus állatok visszatérőben vannak, sok más faj – amelyek kevésbé feltűnőek, de az ökoszisztéma működése szempontjából ugyanolyan létfontosságúak – viszont hanyatlik.

A szerzők megjegyzik, hogy ez a paradoxon eddig kevés figyelmet kapott, nagyrészt azért, mert ezeket a folyamatokat általában külön-külön, eltérő léptékekben vizsgálják, nagyrészt azért, mert ezek eltérő taxonokat érintenek, és különböző közvetlen kiváltó tényezőkhöz köthetők.

A nagytestű állatok visszatérését gyakran egész régiók vagy országok szintjén figyelik meg, mivel az olyan fajok, mint a farkas vagy a vaddisznó, hatalmas területeket járnak be. Ezzel szemben a kisebb állatvilág visszaszorulása – bár szintén széles körű – gyakran szabálytalanabb, helyi jellegű mintázatot mutat, mivel számos kiváltó ok (például a növényvédőszerek használata) elsősorban közvetlen, helyi környezetben fejti ki hatását. A kutatók számára ez a jelenségegyüttes többet jelent puszta, közös eredetű, ellentétes folyamatoknál.

„A nagy és kis testű állatok számos ökológiai kölcsönhatáson keresztül kapcsolódnak egymáshoz – ilyen például a ragadozás, a versengés, a növényzet átalakítása, a dögfogyasztás, a trágyatermelés vagy az élősködés.

Következésképpen egyes fajok visszatérése, mások visszaszorulása nem csupán a közösségek összetételének megváltozásához vezethet, hanem olyan alapvető ökológiai folyamatokat is átalakíthat, mint például a növényi termelékenység, a szerves anyagok lebomlása, a magterjesztés vagy a betegségek terjedése, amelyek mindkét csoportot érintik”

– magyarázza Mario Gaspar, a Pireneusi Ökológiai Intézet (IPE-CSIC) kutatója, a tanulmány vezető szerzője.

José Daniel Anadón, a tanulmány társszerzője szerint bizonyos fajok visszatérése félrevezető képet festhet a valós helyzetről: „Előfordulhat, hogy olyan tájakat látunk, ahol a nagy testű gerincesek látványosan újra megjelennek, amitől a terület kevésbé tűnik átalakítottnak. Ugyanakkor ezeken a helyeken az állatvilág más összetevői észrevétlenül megfogyatkoznak. Ebből adódóan a jelenlegi helyzetben a nagy testű állatok visszatérése – bár kívánatos és szükséges – önmagában még nem jelenti az ökoszisztéma integritásának helyreállását.”

Észak-Amerikában hasonló növekvő tendenciák figyelhetők meg a nagytestű állatvilág körében: a nagytestű növényevők és ragadozók – köztük a vapitik, bölények, farkasok és pumák állománya bővül.

Ezzel szemben a kistestű madarak (például az énekesmadarak) populációi csökkennek, különösen a nyílt tájakhoz kötődő fajok esetében. A kistestű állatokat érintő e negatív tendenciák a kétéltűekhez hasonló, félig vízi életmódot folytató állatcsoportokra is kiterjednek; körükben a gyors állománycsökkenés komoly aggodalomra ad okot. Hasonlóképpen, számos szárazföldi rovarcsoport esetében is jelentős állománycsökkenést dokumentáltak.

Egy folyamat, amely a 20. században kezdődött

Évezredeken át az emberi tevékenység főként a nagy testű gerincesek – például medvék, kőszáli kecskék vagy sasok – közvetlen üldözésében nyilvánult meg. A megélhetési vadászat, a vadon élő növényevők háziállatokkal való felváltása, a ragadozók kiirtása, valamint a mezőgazdasági területek térnyerése drasztikusan csökkentette ezen állatok populációit és elterjedési területeit.

Az emberi tevékenység nem véletlenszerű módon, hanem rendszertani és funkcionális dimenziók mentén gyakorol hatást a biológiai sokféleségre, megváltoztatva ezzel a biológiai közösségek összetételét és az ökoszisztémák működését. Történelmi távlatban az emberi nyomás aránytalanul súlyosan érintette a nagy testű gerinceseket: a megafauna kihalása, az elterjedési területek zsugorodása és az állományok megfogyatkozása révén.

Ez a hosszú távú trófikus leegyszerűsödés átalakította az ökoszisztémák alapvető folyamatait – beleértve a nagy testű állatvilágnak a növénytakaróra és a táj szerkezetére gyakorolt, láncreakciószerű hatásait is.

Ez a tendencia a hagyományos agrár társadalmak hanyatlásával kezdett megváltozni – a folyamat pedig a 20. század közepétől felgyorsult. A mezőgazdasági és legeltetési területek elhagyása, a közvetlen üldözés visszaszorulása, valamint a természetvédelmi intézkedések bevezetése ma számos nagy testű gerinces faj (köztük növényevők és ragadozók) visszatérését segíti elő.

Az élővilágra nehezedő emberi nyomás azonban nem szűnt meg, csupán átalakult a társadalmi-gazdasági változásokkal összhangban. A mezőgazdaság intenzívebbé válása, a növényvédő szerek és állatgyógyászati készítmények (pl. ivermectin) használata, a tájak egyszerűsödése, az éghajlatváltozás, valamint az inváziós fajok terjedése különösen súlyosan érinti az állatvilág számos, kisebb testű csoportját.

Gaspar arra a következtetésre jutott, hogy „az agrár társadalmak ipari és technológiai társadalmakká történő átalakulása az emberi nyomást a nagytestű gerincesek közvetlen üldözésétől a kisebb állatvilág csendes eróziója felé terelte”.

A jelképes fajokon túl

A szerzők rámutatnak, hogy a nagytestű fajok – amelyek történelmi üldöztetésüket követően még mindig távol állnak természetes állománynagyságuktól – alapvető funkciókat látnak el a kisebb fajok túlélése szempontjából.

Ugyanakkor figyelmeztetnek: ha a természetvédelmi sikert kizárólag a nagy, jelképes fajok állományának helyreállásával mérjük, az elfedheti az ökoszisztémák egyéb elemeinek romlását, különösen mivel a kevésbé szembeötlő fajokat érő, specifikus emberi hatások felerősödtek.

Ezért olyan élővilág-monitorozást javasolnak, amely minden méretkategóriát és a tápláléklánc minden szintjét lefedi, továbbá olyan mutatók alkalmazását, amelyek az ökoszisztéma egészének állapotát tükrözik.

A jelképes jelentőségű, nagy testű gerincesek gyakran aránytalanul nagy közfigyelmet és természetvédelmi ráfordítást kaptak, bár az utóbbi évtizedekben egyre inkább felismerték ezt az egyensúlyhiányt, és lépéseket is tettek a kezelésére. E törekvések körébe tartoznak a védett területek kijelölése, a fajok jogi védelme, a visszatelepítési programok, valamint a válogatás nélküli üldözési gyakorlatok betiltása.

Összességében ezek az intézkedések felgyorsították egyes, nagy testű fajok állományának helyreállását. Európában például a Közös Agrárpolitika (KAP) úgynevezett „ökosémái”, valamint az agrár-környezetvédelmi és éghajlati intézkedések olyan gyakorlatokat támogatnak, mint a biodiverzitást szolgáló, kezelt parlagon hagyott területek kialakítása, a sövénysávok kiterjesztése, a vegyszerhasználat csökkentése, továbbá természetes jellegű vizes élőhelyek létrehozása vagy helyreállítása.

Következtetések komplexitása

A kisméretű állatvilág egyes csoportjai különösen sebezhetőek lehetnek e hatásokkal szemben, bár a háttérben álló mechanizmusok taxononként eltérőek, és nem mindig vezethetők vissza közvetlenül a testméretre. Például számos ektoterm (külső hőforrástől függő, "hidegvérű") taxon élettani hőszabályozó képessége korlátozott, így erősen függnek a helyi mikroklímától, míg a kisméretű endoterm (belső hőtermelő) állatok az éghajlati szélsőségekkel szemben lehetnek különösen sérülékenyek.

Bizonyos rendszerekben a nagytestű növényevők sűrűségének növekedése előnyös lehet a kistestű fauna egyes elemei számára, mivel ezáltal változatosabbá válnak a mikroélőhelyek és a táplálékforrások. E hatások iránya és mértéke azonban valószínűleg az ökológiai környezettől, a növényevők sűrűségétől, valamint a vizsgált taxonoktól függ.

„Nyitott kérdés marad, hogy vajon ezek az összetételbeli változások az interakciós hálózatok átrendeződéséhez, valamint a közösségi és ökoszisztéma-szintű működés megváltozásához is vezetnek-e. Feltételezésünk szerint az ilyen kialakuló közösségi szerkezetekben a regenerálódó nagytestű állatvilág és a visszaszoruló kistestű taxonok közötti, rendszeresen előforduló és ökológiailag releváns kölcsönhatások módosíthatják a közösségi szintű folyamatokat.” – összegzi Mario Gaspar, kutató, a tanulmány vezető szerzője.

Ezek a bizonytalanságok jól tükrözik az ökológiai kölcsönhatások még mindig korlátozott megértését, és rávilágítanak arra, hogy meg kell vizsgálni, hogyan befolyásolják együttesen az ökoszisztéma működését, mely kulcsfontosságú lesz a jövőbeli tájak kezelése és a megfelelő természetvédelmi stratégiák kidolgozása szempontjából.

Írta: Lajtár Lili, ökológus