Megölhetjük a rovarokat a tudomány nevében?

Miért van szükségünk rovargyűjteményekre? Ennek a kérdésnek járt utána szerzőnk.

A rovartani gyűjtemények az információ aranybányái: amikor egy új fajt leírnak, az ahhoz használt példányt – más néven a holotípust – egy gyűjteményben helyezik el, remélhetőleg más egyedekkel – a paratípusokkal – együtt. Ha bármilyen kérdés merülne fel ezzel az osztályozással kapcsolatban, például, hogy két faj valójában ugyanaz a faj-e, vagy egy fajt több fajra kell-e osztani, akkor az eredeti példány rendelkezésre áll az újbóli vizsgálathoz. Ezért a több mint egymillió leírt rovarfajjal ezek az egyedek felbecsülhetetlen értékű erőforrások.

A gyűjteményi munka azonban sokszor kihívások elé állítja a szakembereket, hiszen a rovarok fajszintű meghatározása olykor nehézkessé válik. Amíg egyes fajokat könnyű határozni, addig mások azonosítása az ivarszervük boncolását és mikroszkópos vizsgálatát igényli. Ez nem olyasmi, amit terepen vagy fényképpel meg lehet tenni, valódi, fizikai példányra van szükség. A rovartani gyűjtemények történelmi feljegyzésekként is szolgálnak. Egy-egy gyűjtemény minden egyes példányához hozzátartozik a gyűjtés dátuma és helye, ezeknek az adatoknak a hasznosságát korlátozza a gyűjtemény kiterjedtsége, de segíthetnek nyomon követni a rovarok terjedését vagy csökkenését a földrajzi területeken az idők során.

DNS, fényképek és elpusztult rovarok

A fényképek és a DNS-minták nagyszerű eszközök a rovarok tanulmányozásában és megfigyelésében, de a taxonómia (jelen esetben rovarok osztályozása) terén a fényképek gyakran nem elegendőek. A DNS-szekvenálás manapság már sokkal hozzáférhetőbb és elterjedtebb módszer, ám hiányzik belőle az az értékes fizikai információ, amelyet egy-egy tényleges példányból nyerünk.

Az elpusztult rovarok gyűjtése pedig csak részben működőképes ötlet, ugyanis nem alkalmazható minden faj esetében. Sok közülük apró, és életciklusuk olyan, hogy normál körülmények között soha nem látnánk őket. Az ilyen rovarok befogásának egyes módszerei valamilyen csapdát vagy csalit tartalmaznak, amelyet egy bizonyos időre kihelyeznek, és amely a befogás során megöli őket. Sok rovar esetében egyszerűen nincs jobb módja annak, hogy megtalálják és elkapják őket. Ebben az esetben számolni kell azokkal a megölt fajok példányaival is, melyek szintén a csapdába esnek, és amelyekre a gyűjteményi munka során a tudósoknak nem lesz szükségük, hiszen a faj már tudományosan leírt, valamint rendelkezésre áll belőle holotípus is.

A gyűjteményekkel kapcsolatos munkát kritikák is érik.

Szakmai közösségekben is kezd terjedni az a szemlélet, miszerint amikor az entomológusok (rovarászok, a rovartan tudósai) rovarokat gyűjtenek tudományos célokra, valójában milliószámra ölik azokat, és ez a fajok populációinak utóbbi évtizedekben tapasztalható folyamatos degradációja miatt már etikai kérdéseket is felvethet.

A gyűjtemények mellett érvelők ugyanakkor azt hangoztatják, hogy a hétköznapi ember akarva vagy akaratlanul is, de több rovart öl meg, mint a tudósok. Gondoljunk csak arra, amikor veszünk egy telket és házat építünk rá.

• Bár kényszerűségből, mégis felforgatjuk a talajt, esetleg kivágjuk a telken lévő fákat. Vajon akkor hány rovart ölünk meg?
• Vagy gondoljunk arra, amikor autóba ülünk, majd kilométerenként rovarok tucatjaival végzünk.
• Vagy arra, hogy az interneten milliószámra vásárolható és esetenként gyerekjáték gyanánt árult fűporszívók is elérhetők, melyek felszívnak mindent a fűből egy kis tartályba, hogy gyerekeink gyönyörködhessenek a felszívott rovarok kinézetében. Pedig a tartályban leginkább csak élet és halál közé került rovarokat láthatunk, hiszen egy tartályba – egy légtérbe – kerül a ragadozó és a préda is, hiszen a porszívó nem válogat. Így a ragadozó rovaroknak egy élelmiszerrel megrakott asztalt kreáltunk, amelyek rögtön meg is kezdik prédáik levadászását.

Ritka fajok gyűjtése

„Igazi szenvedélyt alakítottam ki az árvaszúnyogok iránt” – mondja Valeria Lencioni kutató a GlacierHubnak adott interjújában. A szóban forgó árvaszúnyog, a Diamesa steinboecki, egy veszélyeztetett faj, amelyet az olasz Alpok gleccserfolyásaiban figyelt meg. Amikor 1996-ban elkezdte tanulmányozni a gleccserek faunáját, még keveset tudtak a jeges élőhelyeket benépesítő rovarokról. Lencioni világította meg, hogy végső soron milyen rovarfajok is élnek az olasz Alpok magas gleccservidékein, azonban meg is kérdőjelezte a szakterületét megalapozó rovargyűjtési módszereket. Tisztában volt azzal, hogy a rovargyűjtés a rovartani kutatások rutin része.

A rovarbiológiáról és -genetikáról szóló értékes adatok gyűjtése érdekében a tudósok gyakran befogják és elpusztítják a rovarokat, mielőtt beviszik őket egy laboratóriumba, hogy ott majd elkezdjék vizsgálni azokat. Az így kapott tanulmányok értékes betekintést nyújtanak a kutatóknak a rovarbiológiába és az ökológiai körülményekbe, ugyanakkor Lencioninak kérdései vannak a gyűjtés szükségességével kapcsolatban, főleg amikor érzékeny populációkkal dolgoznak.

A gleccsereken élő rovarok közül sok eleve kis egyedszámmal bír, és ahogy a Föld gleccserei folyamatosan visszahúzódnak, sokuk jelenleg is a kihalás szélén áll. Amikor a tudósok begyűjtik ezeket a rovarokat tanulmányozás céljából, tovább csökkentik ezeket a már amúgy is csekély méretű populációkat. Az Insect Diversity and Conservation című folyóiratban 2021 augusztusában megjelent cikkében Lencioni, aki a trentói MUSE Science Múzeum Gerinctelen Zoológiai és Hidrobiológiai Tanszékének koordinátora, azt állítja, hogy ma már elegendő adat áll rendelkezésre ahhoz, hogy a rovarok folyamatos gyűjtése jelentősen csökkenthető legyen.

A Diamesa steinboecki hosszú utat tett meg azokig a patakokig, amelyekben Lencioni most is vizsgálja. Egy feltételezés szerint ez az árvaszúnyog először egy pleisztocén eljegesedés előtt telepedett meg a régióban, miután átutazta Közép-Ázsiát. A szakember úgy véli, hogy a rovar – mint, ahogyan a rovarok általában – itt is indikátorként szolgál a régióban dolgozó tudósok számára. „Megtalálása megnyugtat minket azzal kapcsolatban, hogy a környezet továbbra is egészséges, az eljegesedés szintje továbbra is magas, és a patakot tápláló gleccser továbbra is nagy” – mondja.

Át kellene alakítani a gyakorlatot?

Lencioni szerint az emberek másképp tekintenek a rovarokra, mint úgy egyébként az állatvilág más képviselőjére. „A közgondolkodásban a rovarokat nagy mennyiségűnek tartják. „Sőt, túl nagynak” – állítja. Talán ezen felfogás miatt nem veszik figyelembe teljes mértékben a rovarok élőhelyükről való eltávolításának következményeit. „Az állatok eltávolítása a környezetből egyensúlyhiányhoz, zavarhoz vezet, amelynek következményei lehetnek az ökoszisztéma szintjén” – magyarázza a kutató.

Most, hogy elegendő mintagyűjtést végeztek ezeken a gleccserfigyelő helyeken, a területen dolgozó tudósok más eszközökkel is folytathatják az adatok gyűjtését. Lencioni azt javasolja, hogy a jövőben a tudósok, szakemberek a meglévő szakirodalmat referenciaként használhatnák ezeken a helyszíneken. „Hasznos, ha az első néhány évben magas a mintavételi gyakoriság egy új környezet tanulmányozásakor” – mondja. „De néhány év elteltével elegendő 5 vagy akár 10 évente visszatérni a helyszínre, attól függően, hogy milyen gyorsan húzódnak vissza a gleccserek az adott területen.”

Lencioni a Környezeti DNS nevű technológia fejlesztését is szorgalmazza, amely talajt, vizet vagy levegőt vizsgál, és profilt ad az összes olyan DNS-ről, melyet a területen élő élőlények hagytak hátra. A Környezeti DNS technológiát már alkalmazzák a szárazföldi élőhelyek, valamint a halfajok populációinak monitorozására, de a rovarfajok populációinak jellemzésére még mindig nem alkalmazzák széles körben.

Nem csak a gleccser rovarai vannak veszélyben: globálisan évente körülbelül egy százalékkal csökkennek a rovarfajok populációi. Lencioni más élőhelyekkel kapcsolatban is aggodalmát fejezi ki. „Az entomológusoknak meg kellene fontolniuk gyűjtési gyakorlatukat minden olyan szélsőséges élőhelyen, ahol a helyi populációméret csökken, és az elszigeteltség mértéke magas, például a barlangokban és a forrásokban” – nyomatékosítja.

Nem mindenki osztja Lencioni rovarok iránti vonzalmát, ami megnehezítheti a természetvédelmi erőfeszítéseket. „Vannak sajátos módok, ahogyan ezek az etikai kérdések a rovarok esetében eltolódnak más állatokhoz képest” – állítja Hugh Raffles, az Insectopedia című könyv szerzője, aki az ember rovarokkal való interakcióinak történeteit meséli el, valamint azt, hogy mindez miként alakult a történelem során. „Gyakran az emberek nem is gondolnak rájuk állatként, legalábbis eleinte.”

Nyilvánvaló, hogy a rovargyűjtés teljes leállítása nem lehetséges, ha a tudósok továbbra is meg szeretnék érteni például a populációdinamikát a klímaváltozás közepette, Lencioni viszont reméli, hogy a kutatók tudatosabban gyűjtik majd ezeket a parányi élőlényeket. „Amikor nem feltétlenül szükséges, az állatokat a környezetükben kell hagyni” – emeli ki. „Ahol a természetes biodiverzitás természetesen ritka, ott ez még fontosabbá kell, hogy váljon.”

Forrás: National Geographic Magyarország