A folyók vize, mint öntözővíz
A média folyamatosan figyelmezteti a hazai lakosságot az éghajlatváltozás következményeire, az aszályra, a hőhullámok gyakoribbá válására, a kiszáradó erdőkre stb… A lakosságon és különféle szakmai szervezeteken keresztül arra sarkallja a döntéshozókat, hogy cselekedjenek, mert víz nélkül – valljuk be – nincs élet. Vagyis nincs megtermeszthető élelmiszer, a gazdálkodóknak és az államnak ehhez köthetően nincs bevétele, ráadásul kiszolgáltatottá válunk más országok élelmiszer-ellátásától és még sorolhatnánk a vízhiány során felmerülő problémákat. Ugyanis a víz kritikus fontosságú erőforrás a mezőgazdasági termeléshez, és fontos szerepet játszik a globális élelmezésbiztonságban. A mezőgazdaság a világ édesvízkészlet-kitermelésének körülbelül 70%-át teszi ki.
Napjainkban a megfelelő édesvízkészletek szűkössége az egyik legsúlyosabb válsággá vált, amellyel számos ország szembesül. A gyors urbanizáció, a népességnövekedés és az ipari fejlesztések az elmúlt évtizedekben megnövelték a vízigényt, mely végül hatalmas mennyiségű nyers szennyvíz keletkezéséhez is vezetett. Sajnos a legtöbb felszíni vízkészlet egyre kisebb mennyiségben áll rendelkezésre, de joggal érvelhetnénk a folyók vizének alkalmazása mellett. Azonban a legtöbb folyó nyers és kezelt kommunális/ipari szennyvizet is befogad, így nagy a valószínűsége a különféle szennyező anyagokon, különösen a magas hidrogén-megkötő anyagokon keresztüli szennyeződésnek.
A hírek a vízvisszatartásról és a folyók vizének csatornahálózatba juttatásáról szólnak, amely kézenfekvő, logikus, vagyis aligha tehetnénk mást. Azonban, mint ahogyan említettem, a folyók vizének minősége messze nem tökéletes, hiszen a bolygó egyre több folyójának vize szennyező anyagnak számít, ilyen a Duna is. A „szennyező anyag” kifejezés tágabb értelemben a víz természetes minőségében biológiai, kémiai vagy fizikai tényezők eredményeként bekövetkező nemkívánatos változásra utal, és magában foglalja a tápanyagokat, növényvédő szereket, növényi kórokozókat, mikroműanyagokat és mérgező fémeket. Az öntözővízben található szennyező anyagok jelentős kockázatot jelenthetnek a növények egészségére és termelésére, valamint a működési hatékonyságra nézve. Ezek a kockázatok magukban foglalják a csökkent növekedést, a betegségekre és a növények pusztulására való fokozott fogékonyságot, a létrehozható gazdasági érték csökkenését és a megnövekedett kezelési költségeket.
Az utóbbi évek egy másik kritikus környezeti problémája a mezőgazdasági célokra használt vegyi műtrágyákban vagy kezelt szennyvizekben található nehézfémek által okozott talajszennyezés. Különböző nehézfémek (pl. kadmium (Cd), arzén (As), króm (Cr), ólom (Pb) és cink (Zn)) a szennyezett talajon és vízen keresztül bejuthatnak az élelmiszerláncba, elérve a kritikus koncentrációt, káros metabolitokat okozva a szervezetben, és káros hatással lehetnek az élő szervezetekre. A kadmium (Cd) vesekárosodást, magas vérnyomást, muta- és karcinogenezist okozhat. A cukorbetegség, a májbetegségek, a szív- és érrendszeri betegségek, valamint a különféle rákos elváltozások a magas arzén (As) tartalomnak való kitettség néhány következménye. A Nemzetközi Rákkutató Ügynökség (IARC) a krómot (Cr+6) az 1. csoportba (emberre rákkeltő) sorolta. A Cr+6 10 mg/testtömeg kg dózisban májnekrózist, nephritis-t (vesegyulladást) és halált okozhat. Az ólom (Pb) az emberi test három érzékeny területét – a vérképzést, az idegrendszert és a veséket – veszélyeztetheti. Bár a cinket (Zn) az enzimekre és a fehérjetermelésre gyakorolt hatása miatt az emberi túléléshez elengedhetetlen elemnek tartják, a magas Zn-koncentrációnak való kitettség káros egészségügyi hatásokhoz vezethet.
Továbbá érdemes kiemelni, hogy a folyóink mikroműanyagokkal való szennyezettsége már évekkel ezelőtt is bizonyított volt, melyet szintén szem előtt kell tartani. Amikor a folyóink vizének megfelelő monitorozása és kezelése nélküli hasznosításáról beszélünk, azaz annak kijuttatásáról a mezőgazdasági területeinkre, egyben földjeink elszennyezéséről és a hosszútávú egészségügyi kockázatairól is említést kell tennünk.
Írta: Lajtár Lili, biológus
